Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

Most még rend van és csend. A munkásoknak, kik, szombat lévén, kikapták heti bérüket, fölhörpintik pálinkájukat, a veszekedők, szurkálók együtt poharaznak, csókolóznak, a szerelmesek veszekszenek, keresnek valami megoldást arra, amire - jaj - nincs megoldás, és az öngyilkosok ebben a pillanatban írják meg utolsó levelüket. Különben ma, úgy hallom, előreláthatólag nem lesz sok öngyilkos. Azok megvárják a hét végét. Vasárnap még körülnéznek kicsit, csak aztán, hétfőn, a rettenetes, szürke hétfőn cselekszenek, mikor vissza kell térni a munkához, s látják, hogy semmi sem változott, semmi sem változtat. Ilyenkor isznak marólúgot a cselédlányok, kik az ünnepen találkoztak babájukkal, ilyenkor fordulnak elő gyárakban a „véletlen” — ó, a „véletlen”! - üzemi balesetek. Az „önakasztások” is ekkor esnek meg, melyek újabban erősen divatba jöttek, és kiszorították az „önlövést”, a pisztollyal való öngyilkosságot, de többnyire csak délután. Miért délután? Nem tudni.

De máris csöng a telefon, az én fülemnek sokkal élesebben, mint más telefon. Budapest, a beteg, boldogtalan, zaklatott test, ide, az agyvelőköz- pontba küldi a hírt, baj van, segítség, segítség.

6 óra 26 perc. Rendőr jelenti, bemondva számát, hogy a ferenciek templomában elájult egy leány. Az ügyeletes orvos fölveszi az „esetet”, berregnek az „esetcsengők”, s még el sem terjed ebben a palotában a riadalom, mely itt mindennapos kenyér, a mentőorvos máris fölhúzza bundáját, melyben egy sarkutazóhoz hasonlít, és a piros zászlós gépkocsi máris a kapu elé gördül, az „esettáskával”, hol minden van, ami kell, kötőszer, jód, ollók és csipeszek, oxigénes tömlők, a gázmérgezéshez.

A mentők megérkezése mindenütt ünnep. Maga a gépkocsi tülke is úgy zeng, mint egy wagneri motívum, a fényszóró tündöklő sugárszőnyeget röpít a csatakos utcára, melyen jelentősen, fontosán lépkedünk az egyszerre szétnyíló tömeg sorfalai között, mint góc, sokkal nagyobb figyelem közepette a színpadi hősöknél, kik majd a tragikus bog megoldását hozzák. Láthatatlan, hallhatatlan harsonák zengenek köröttünk, emberi leheletek fújják: állítsátok meg a rohanó végzetet.

Belépünk a fülledt templomba. Prédikáció volt, de a tömeg már szétoszlott. A kápolna oltárja előtt hanyatt fekszik a kövön az ájult leány, mellette egy barát áll, körötte negyven-ötven kíváncsi félkört alkotva suttog, mintha bibliai csodát várna. Üdvözli a barát az orvost. Üdvözli az orvos a barátot. Egymásra néznek, egy másodpercig. A leány tizennégy éves, haja fekete, homloka s halántéka viaszsárga, de arcán, mely erősen keleti, tűzrózsák égnek. Egész valóján valami révület, női önkívület lángol, mintegy mennyei zenét élvez, koszorúkat, liliomokat, báránykákat, galambokat lát. Teste merev, mint a kő. Csuklóit nem lehet behajlítani. Teljesen eszméletlen.

107