Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

Drótostót

M

eghatottan gondolok rá: vajon mi lett vele? Évek óta nem látni sehol. Nem hallani többé a szegény, panaszos, siránkozó reklámkiáltását, hogy drótozni, fótozni, melynek hibás magyarsága egészen a szívükhöz nőtt, és a másik szót sem, melyet valaha úgy el tudott nyújtani, hogy száján öblös és szívet facsaró jajgatássá vált: ablakóóót, ablakóóót. Az utca csöndes. Eddig a városainkat csak ketten élénkítették a daloló, furcsa hangjukkal. Az egyik: a handlé, a maga keleti énekével, a másik: a drótostót, a szláv sirámával, mely annyira odatartozott az utcáink hangversenyéhez, mint a párizsi utcákéhoz az ószeresek hosszú-hosszú, évszázadok óta megállapított, szinte lekottázható éneke. A handlé és a drótostót jelentette számunkra az utca börzéjét.

A drótostót volt az első idegen, akit gyerekkoromban láttam, a vándor, bocskorán az országutak lisztfehér porával és alakján a messzeségek csodás varázsával. Nem tudott beszélni velünk, de a munkáját - a csöndes tevés- vevését- megértettük. Zörögve rakta le a konyhájában, melyben üvegeket, drótokat, kalapácsokat és rozsdás harapófogókat tartott, és leült a földre, láthatatlanul dolgozott napestig. Sokszor meg is feledkeztünk róla. Akkor pedig leemelte fejéről zsíros tót kalapját, figyeltük az arcát. Türelmes, szelíd és jóságos volt ez az arc. Szőke fürtjei megvilágították a fejét, és a kék szeme is világított. A vándorélete nem tette szomorúvá, derűsnek és elégedettnek rémlett. Egy demokrata volt, aki dolgozott. Télen, havas estéken olvastuk a lapokban, hogy a pusztán a farkasok széttéptek egy drótostótot, csak a bocskorát lelték meg a hóban, és mi borzongva gondoltuk, viszontlátjuk-e nyári ismerősünket. Mi gyermekek mindig körülálltuk őt, és bámultuk. Ha pedig egy pillanatra eltávozott a munkájától, izgatottan kutakodtunk a ládájában, melyben valami egész különös és értékes kincset sejtettünk. Sohasem bukkantunk rá. Ma azonban már tudom, hogy ebben a ládában tartotta a krisztusi szegénységet és idilli elégedettséget, a múltat.

104