Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

BEVEZETÉS - JÓKAI MÓR: Asszonyt kísér - Istent kísért (Részletek)

- Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől valamit. Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérherek tőle - az előzmények után -, amit okvetlenül meg ne kelljen tagadni. - Adjon nekem most egy kötőtűt. No, azt ugyan soha ki nem találta volna. Ezt nem tagadhatta meg, kihúzott egy kötőtűt a kosarából, s kíváncsian várra, hogy ugyan mir kezdek vele. Én pedig azr kezdrem vele, hogy a kabátom ujját feltűrtem a karomról, s aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a bőrömre, amikből egy zérus meg kér összetett tőr került elő. Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda hozzám, s megkapta a kezemet. - Mit akar ön? Tudja ön, hogy mir cselekszik ön mosr? - Tudom. -Az Isten szerelmére! Hisz ön akkor el van veszve! - Sokszor elvesztem én már, úgy látszik, rossz pénz vagyok, mindig megkerültem. Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapra a zsebkendőjét, s letörülre a karomról az abrakadabrát. Még nedves volt. Nevettem én azt. Azérr ort maradt a tetovírozás. - Nem megy ez le, ne féltse; a jóféle fukszint szappannal se lehet lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem semmitől. Én hetedik gyerek vagyok. - Megyek vissza Kozák úrral beszélni. - Ön pedig csak menjen a maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen hazajönni. Nem fogja önt bántani se az apja, - se más valaki. Milyen öröme voir szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára ölthette! Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézimunkájához visszaszabadulhat. Nem érrjük azt mi, férfiak. Kezemer nyújtottam neki, s ő azt megszorírotta. De mármost tegyünk ide megint három pontot, mintha három dinamitbomba volna. Én is azon kezdtem Kozák úrnál, hogy ráléptem a lábára. Már akkor munkában voir, fűrötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem szégyellte a legalacsonyabb munkát sem.