Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

BEVEZETÉS - JÓKAI MÓR: Asszonyt kísér - Istent kísért (Részletek)

Mikor egyedül maradtam a leánnyal a kis szobában, az egy olyan sajátságos tekintetet vetett először rám, azurán meg az asztalon levő tárgyakra, amiből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a halál nemeiben, mielőtt elhatározra volna magár, hogy a Dunába ugrik. Mit keres egy leány asztalán a borotva? - Most is válogat? - Ön el van fáradva - szóltam hozzá -, meg is fázott. Pihenjen le. Én odakinn a konyhában fogom megvárni, míg az atyja fölébred. Jó alvásr. Azzal magára hagytam, s kimentem a konyhába. Ott pedig sötét volt, mert az a némber magával vitte a lámpást. Mégis rátaláltam valahogy, az ülőkére. Már meginr paddá volt visszaboszorkányozya. Arra leültem, s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lesz ennek a vége. Mint valami modern novellaíró, aki maga is szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy hol lyukad ki az ő megkezderr históriája. A leány hálószobájának az ajtaja éppen szemben volt velem. Annak a felső részén végig volt hasadva a deszka, s keresztülszűrődött rajta a világosság. Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismereremtől, hogy odalopózzam, és beleskelődjem a szobába. íme meggyónom - s felold a bűnöm alól a pap - vagy a papné. A leány még mindig ott állt az asztal előtt, s merően bámulr arra a két veszedelmes tárgyra. Néhányszor végigrörülte homlokát, mintha zilált hajtincseket simítana el onnan; amik pedig nem voltak ott. Majd meg mind a két kezével eltakarta az arcár. Azután undorodva összerázkódorr. A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az aszralról, az ablakhoz menr vele, azt felnyitotta, s kiöntötte a sötétbe a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézegette a pengéjét, olyan furcsán mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes acéllemez tükre milyen fintorképer murát neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá. Alkudoztak egymással. A bororva tagadta, mintha ő olyan híres nőcsábító volna. Nem kér robber, csak egy csokor. Csak egyszer fáj az, többször nem. Ha jó nem volna, nem kívánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével tagadólag intett, s azután becsukta a bororvát, megbizatatva, hogy no majd máskor, s végre eldugta az ágya fenekére. Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén, s egy nagyot sóhajtva, felemelte az arcár. Ha én most festeni tudnék! Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, ami addig be volt takarva, talán, hog)- ne lássa, ami itt törrénik. Én is ismerem azt a szép, fiaral „Urar"; sokszor láttam: rendesen töviskoszorú van a homloka körül. Az előrt térdre borult a leány, s úgy maradr, arcár ágytakarójába temetve mozdulatlanul.