Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - SALY NOÉMI: Ülök itt, mint a civilizáció utolsó bástyája...

Ülök itt, mint a civilizáció utolsó bástyája... SALY NOÉMI A

városomról beszélni olyasféle nekem, mint amikor a legközelebbi atyafiságomról kell nyilatkoznom: tudok egy csomó fogyatékosságról, disznóságokról, setét családi titkokról, de közben büszke is vagyok, a hülyeségig elfogult, sőt szentimentális, ha valaki bántani akarja, annak a hátába tűzöm a lábszárcsontját, egyszóval nehéz ez. Hogy csináljam? Legyen a kiindulópont a hely, ahol ülök. Dunára néző tabáni ablak, észak felé a Pilis zárja a látóhatárt, dél felé pedig az új Nemzeti Színház. Szemben a Vigadónak kellene uralnia a teret, ehelyett, mint egy vidéki párttitkár a dísztribünön, az a pöffeszkedő szálloda könyököl ott, amelyik negyven évvel ezelőtt megadta a jelt befektetőknek és építészeknek: ezzel a várossal mindent lehet. Hidakat is látok, azokat szeretem. A sirályokat és a kárókatonákat is. Látom a gesztenyefáim és a hársfám csonkját, az előbbiek öregek voltak és betegek - mert nem kezelték őket rendesen -, a nagy hárs negyvenéves volt, makkegészséges és gyönyörű, de neki is pusztulnia kellett ebben a tömegmészárlásban. Mi van még? Tíz templom tornya, négy toronydaru. Fények. Idő. Születésem óta, ötven és fél éve nézem innen a várost. Szeretek játszani a gondolattal, hogy a Duna volt a Római Birodalom határa, ülök itt, mint a civilizáció utolsó bástyája, a túlparton a Barbaricum, elképzelem azt a régi árteret, békákkal, gólyahírrel, amint lovat fürdet egy füst- és fokhagymaszagú légionárius. Vagy később egy török. Vagy azt, ahogy a Lánchíd épül, és Keiner Ferenc ükapám, a morva pallér kőtömböket passzít egymáshoz.