Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - WILHELM DROSTE: Budapest

utóbbi volt a kedvencem, ma csak a bank hosszú karját érzem, és azt, hogy kitaszítottak. A New York felújított és a Gresham palota új kávéháza a globalizáció obszcén örömlányai, külföld a belföldön, kimagaslóan szépek. Soha nem érzem a szívem marxista felét oly hevesen dobogni, mint amikor ezeket az elegáns szörnyetegeket megpillantom, és egyidejűleg soha nem érzem a szívem katolikus felét oly módon provokálva, hogy Jézus szeretnék lenni, és kiűzném a kereskedőket a templomból, mint akkor, nagyon régen. Számomra ezek a helyek veszélyes előiskolái és reklámhordozói a terrorizmusnak. A hetvenes években a Majakovszkij utca volt a kedvencem, tele a költő titokzatosságával és merészségével. Ma újra Király utcának hívják a kocsma után, amit Angol királynak hívtak, és én ennek majdhogynem örülök. Majakovszkij nevét nem érdemli meg többé. Rilke a Duinói e/égiákban a pénz nemi szervéről ír, nos a pénz itt kitombolhatja magát, és ez engem menekülésre késztet. Kevés maradt abból, ami egykor szent volt a számomra ebben a városban: a Bambi presszó a Bem téren, az azóta sem aszfaltozott utak fenn a Gellérthegyen, ahol a házak tengerére lepillantva az ember elképzelheti, hogy személyes szerelmi viszonyba kerül az egész várossal; a hegy tetején a fiatal lány, aki a felszabadítást jelképezi, Ady utolsó lakása, bár csak muzeálisán, csendes helyek a Duna-parton, egy pad a Margitszigeten, a Nyugati pályaudvar a maga káoszával. Nem maradt meg az Eckermann Kávéház sem, melyet 2006-ig nyolc szép éven át egy csapat beavatottal az Andrássy úton, a Goethe Intézetnek működtettem, méghozzá azokon a négyzetmétereken, ahol valaha az én kedvenc magyar költőm, Ady Endre tíz éven keresztül dolgozott és szinte lakott is, a hajdani Három Holló vendéglő területén. Az erős német kultúrintézet sem tudott szembeszegülni a piac durva kihívásával, és visszavonulásra kényszerült a Ráday utcába. így aztán soha nem leszek barátja ennek a késői, soha végződni nem akaró, mindig csak terjeszkedni vágyó kapitalizmusnak. A másik általam alapított budapesti kávéház- a Dürer a Városligetben - sem fogja túlélni a 2007-es évet. Tizenöt éven át szolgált találkozó- és pihenőhelyül az ELTE német és angol tanszékén. Az emberek ott beszélgettek, szerettek, dolgoztak, nevettek, táncoltak és reszkettek vizsgák előtt. Mindkét tanszék a Rákóczi útra költözik, azAjtósi Dürer sori épület sorsa bizonytalan. Nem lenne a helyzet ennyire keserves, ha az új épületben helyet kapna egy olyan kávéház, melyet autonóm módon egyetemista k működtetnek, és amely hitelesebb, mint egy „profi büfé", melynek se szíve, se lelke. A felújítást végző cég azonban minden hasonló kezdeményezéstől szigorúan elzárkózik. Különösen nehéz feldolgozni azoknak a ká-