Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - WILHELM DROSTE: Budapest

nem értik szüleik és nagyszüleik dermedt merevségét, s kézzelfogható boldogságra, önmegvalósításra vágynak. Az élet él és élni akar. A város legsürgősebb problémája, hogy a társasági élet új formáira rátaláljon. A bizonyosan nem üdvös késő Kádár-korban végtelen sok hely létezett, ahol az emberek találkozhattak egymással. A fürdők zsúfolásig tele voltak, az emberek ott élték életüket a reggelitől az ebéden át a vacsoráig, a járdán zsúfolt tánc uralkodott, a cukrászdákban öreg hölgyek kávé és mákos sütemény mellett beszélgettek, a presszókban a férjeik és a fiaik tülekedtek, pálinkát ittak és totószelvényeket töltöttek ki, miközben bámulták a világ legrövidebb szoknyáit viselő pincérlányokat. A borozókban pityókásan kezdődött és végződött a munkanap, az éttermekben igazi magyarok ettek és ittak, és a cigányok ugyanúgy hozzátartoztak az asztali szertartáshoz, mint Ádám Évához. A házibulikon mindenki találkozott, és addig maradtak, míg el nem szívták az utolsó szál cigarettát, és meg nem itták az utolsó korty bort, ünnepek tömegeit találták ki, hogy ünnepelhessen a tömeg, az egész élet egy álló ünnep volt a realitás korlátai ellen, minden korty kávé tiltakozás a világ ellen, minden érintés hadüzenet az előírt ridegség ellen, minden lélegzetvétel egy gesztus a fojtogató viszonyok ellen. Minden magyarban egy szabadságharcos szíve dobogott. Egy egész nép flörtölt saját magával, de még szenvedélyesebben a külföldi vendégekkel, akik örömmel fertőződtek meg ezzel a sármmal, és elhozták a széles nagyvilág levegőjét a szimpatikus magyaroknak. Erről leginkább épp a németek tudnának ódákat zengeni, a keleti és a nyugati oldalról egyaránt. Mindez már történelem, mára kipusztították, mintha ez a magyar nép soha nem is lett volna képes élni és szeretni. Mindezt mai, életképes formában kell újrateremteni. A saját bőrömön tapasztaltam, ahogy a társasági élet számomra legfontosabb színhelyei eltűntek a föld színéről. A legnagyobb veszteség a Martinelli téri Quint presszó eltűnése volt. Ott volt az én barlangom, a templomom és az otthonom is egyben. Alig ment végbe a rendszerváltás, máris bezárták kicsi, alig fellelhető ajtaját. Már a tér sem létezik ezzel a névvel. Ugyanilyen súlyosan érint a Rudas fürdő elvesztése. A török kövek között áramló meleg forrás a maga megnyugtatóan izgató módján újra és újra megmentett és ihletett, amiért végtelenül hálás vagyok. A fürdőt felújították, minden kövét kicserélték, s ezzel a számomra minden hitelességét elvesztette. Vannak most már női napok, ami jó dolog, de a Rudas megszűnt létezni. Régebben minden második nap ott voltam, ma úgy érzem, elárultak, és a szememnek különben oly kedves török kupola látványát is kerülöm. Elveszítették barátságos levegőjüket a szocializmusban megmaradt elegáns cukrászda-kávéházak, a Gerbeaud, a Művész, de mindenek előtt a Lukács, és a falaik közé az új idők ridegsége költözött. Ez