Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK - SZTÁRAY IRMA: Erzsébet királyné kíséretében

Hogy abban a pillanatban a megátkozott kezében tőr is volt, e pillanatban sem O, sem én nem sejtettük. Ezalatt minden oldalról összefutottak az emberek s a brutális támadáson szörnyülködve, részvéttel tudakolták O Felségétől, hogy nem esett-e baja? O a legszívesebb nyájassággal s kinek-kinek a saját nyelvén: németül, franciául, angolul köszönte meg szívességét, erősítve, hogy semmi baja sincs és szíves készséggel engedte meg, hogy beporosodott selyemruháját a kocsis végigkefélje. Eközben odaért a Beau-Rivage portása, ki a kapuból látta a rettenetes jelenetet és sürgetőleg kért, hogy térjünk vissza a hotelbe. „Miért - kérdé a Királyné, miközben haját igazgatta - hiszen nem történt semmi, inkább siessünk a hajóra." Ezzel, bár haját rendbe hozni nem igen sikerült, föltette a kalapját, fogta legyezőjét és ernyőjét, a közönségnek nyájasan köszönt és megindultunk. „Mondja, mit akart tulajdonképen ez az ember? - kérdé útközben." „Melyik, Felség, az hôtel portása?" „Nem, az a másik, az a rettenetes ember". „Nem tudom, Felség, csak azt tudom, hogy elvetemedett gonosznak kell lennie". „Talán az órámat akarta elvenni?" szólt egy kis gondolkodás után. Frissen, ruganyosan járt mellettem; tartásán nem látszott töröttség, karomat nem fogadta el. Kis idő múlva felém fordult. „Ugy-e, most sápadt vagyok?" „Egy kissé, feleltem, talán az ijedségtől." Eközben a pottás utánunk eredve mellém került s azt újságolta, hogy a gonosztevőt elfogták. „Mit mond?" - kérdezte a Királyné. Felelet közben rápillantva, láttam, hogy arca fájdalmasan elváltozik. Ijedten kértem, hogy mondja meg igazán mit érez, nincs-e fájdalma s mialatt látszólag könnyen haladt előre, halálos aggodalommal csüngtem minden lépésén. „Azt hiszem a mellem fáj egy kicsit - szólt - de nem vagyok biztos benne". A kikötőbe értünk. A hajóhídon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint a hajóra léptünk, megszédült: „Most a karját!" tördelte elfúló hangon. Átkaroltam, de nem birtam fönntartani; fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón. Orvost! orvost! vizet! kiáltottam a segítségemre siető lakáj felé. A Királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim