Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - MÁRKI SÁNDOR beszéde a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ünnepi közgyűlésén - Részletek (1898. november 19.)

István koronáját, a mely oly fényesen ragyog - pedig mostan is vérrel áztatott földből ásták ki. Figyelt-e tá az a tizenhat esztendős, szerelmes kis leány, vagy csak a vőlegényére gondolt? Figyelt a tanárra, gondolt a vőlegényére. Abban a pillanatban, melyben Ausztriába indult, hogy hűséget esküdjék I. Ferenc/. Józsefnek, az ő menyasszonyi csókjára 586 bilincs hullt a porba; és a nők, a kik hazatérő férjeiket, fiaikat csókjaikkal halmozták el, áldották azt a szetelmet, mely emberi érzést vitt be a legridegebb politikába. Hálás magyar nők már voltak: szegény szabaduló rabok, egykor nemzetük szemefényei; hajlongó magyarok is akadtak: fényesnél fényesebb díszruhában a lakodalom után Albrecht főberczeg 197-et vezetett eléje hódolatra. De hol volt maga Magyarország? Az özönvíz, mely elborította, medrébe kezd viszahúzodni; posvány és pusztulás marad nyomában mindenütt. A nap vértóba száll. Vérszagra gyűl az éji vad. Levágva a nép ezrei, halomba mint keteszt, hogy sírva tallóz a ki él. Az esti szélbe szüzek siralma, özvegyek panasza vegyül. Egy ország, melyet délibábján kivűl minden elhagyott! A férje oldalán Erzsébet már mint boldog anya keresi föl koronája legszebb gyémántját. Körötte csend, a merre ment és néma tartomány. A szegény nagykőrösi professor százaranyért, kétannyiért sem ír dicsőítő hymnust; hanem megirja a walesi bárdok balladáját - ingyen. Volt nálunk is ötszáz, ki túl zenén, túl síp-dobon, riadó kürtön át hangosan énekelte a vértanúk dalát. De im, a vértanúkat sirató Gsekovicsné étre az alkalomra először veszi le gyászruháját; a nemzeti színházban a közönség most már valódi lelkesedéssel kiáltja a színész után, hogy „éljen a király, éljen a haza!" Mosolygó férje oldalán könnyezve áll a császárné és az után, hogy ezek a könyek fölszikkadjanak, Jozephstadtban, Olmützben „megcsörren a bilincs; lehull, gazdája nincs«. Ötszáz szegény kis árva gyermek énekli - nem a vértanuk dalát, hanem a bajor néphymnust; és a fiatal császárné zokogva roskad egy székre. Mint a hogy a gyermek Rákóczi sírt, mikor idegenbe lépve először pillantotta meg hazája térképét. Oh bizony »nem oly könnyű a hazát feledni!" Ez a bájos ifjú asszony ott, a hol tehette, hogyan ne lett volna szószólójuk azoknak, kiknek éppenséggel lehetetlen volt feledni a hazát? [...] A végzet különben is úgy akarta, hogy magyar földön ismerje meg, mi a bánat. Itt vesztette el első kis leányát. Es az ország, mely nem törődött a császári fénynyel, megértette a szülői gyászt. Budavárában századok óta most feküdt ravatalon az első királylány s az a szentelt víz, melyet Scitovszky hercegprimás hintett a kicsiny koptsóra, az a könyzápor, melyet az ifjú császári pár hullatott, nagyon sokat elmosott a közelmúlt keserűsé-