Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - BEÖTHY ZSOLT beszéde a Budapesti Kir. Magyar Tudományegyetem emlékünnepélyén - Részletek (1898. október 10.)

számára; ugyanarra, de a szeretetnek kibékítő, ellentéteket megoldó, erőket egyesítő olajágával. Lelkesedésre gyújtott ő is, de nemzeti lelkünknek összhangos teljességében, együtt és oszthatatlanul szivünknek mind a két felét egy dobbanásra a királyért és a hazáért. Rég letűnt, szinte a feledés ködébe borult századok harmóniáját támasztotta föl s a Gondviselés kegyelmével, a melynek küldötte volt, talán új századokat biztosított általa. A trónokat és népeket fenyegető válságok között, a fejedelemnek és nemzetnek érdekeik közösségére vonatkozó legerősebb együttértésnél is hányszor és mennyivel többet ér együttérzésök! Oh bár maradna ez az együttétzés, a magyar léleknek ez a teljes összhangja s benne az O szent emléke: rendületlen és örök. Áldásai gyorsan kezdtek sarjadozni, nemzeti életünk új korszakában, fönt és alant: jó királyunk trónjára s a nemzetre egyaránt békét, dicsőséget, új erőt támasztott. Ki aggódott volna jövője felől? Erre az új korszakra, ez együttérzésre nevelkedett a trón ifjú örököse, megáldva rá a szellem kiválóságának s az érzület egyenes és vonzó melegségének kincseivel. Mily fényes álmok szőtték egybe az ő s a haza jövendőjét - s egy sötét téli napon mily könyöttelenül fútta szét a mindezt a végzet! Mily kegyetlenül nehéz volt a veszteségnek csak a gondolatához is hozzászoknunk! Es a megrendült nemzetnek képzete előtt, sebét újra meg újra felszaggatva, folyton ott lebegett a fájdalmas Anyának a képe, ki mindeneknél többet veszített. Mi lesz belőle, az ő anyjából és a mi anyánkból? Mindenki tudta, hogy kinok kínjai közt vetgődő szive örök érzésekre született: arra, hogy örök szeretetben égjen és örök sebekben vérezzék. Legsajgóbb seb nem is gyógyult be soha többé. Örök gyászruhába öltöztetve zárta el szent fájdalmával fejedelmi hajlékainak s az erdőknek és hegyeknek magányaiba; kergette világgá, tengereken és világrészeken át. A természet és művészet, melyeknek szépségei iránt fogékonyabb lélek nem volt az Övénél, minden eltagadó kincsét föltárta, a költészet minden rokon, vigasztaló hangját zendítette meg előtte: kereste és szerette mind, de szive csak tovább vérzett. Fájdalmának és vigasztalóinak, a művészetnek és költészetnek templomot is épített a görög földön, melynek olajligeteit s a körülöttük zugó kék tengereket a legszívesebben járta. A mint képzeletünk ott látja őt, a soha véget nem érő uton, a soha meg nem álló hajón: a görög mitosz halhatatlan bolyongói tűnnek fel előttünk, kiket az irgalmatlan sors világgá űzött: Ceres, kinek lába nyomán egykor az emberi élet ötök áldása sarjadt, a végzet sújtó kezétől űzve, jajveszékelés közt keresve elvesztett gyermekét, futva a végtelenségbe. A mi szerencsétlen királynénkat is nem a görög ég gondtalan és mosolygó derűje alatt látjuk képzeletünkkel, hanem a fátum-