Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - BEÖTHY ZSOLT beszéde a Budapesti Kir. Magyar Tudományegyetem emlékünnepélyén - Részletek (1898. október 10.)

Im, ebben töltötte be történeti misszióját. Egész nyilvános életének egyetlen vonása volt csak, melyet az egész világ láthatott: rokonérzése velünk. Hogyne lett volna férje oldalán a döntés perczében, midőn közös legdrágább kincsöknek, fiuknak s vele dinasztiájuknak jövőjét illette a határozás; s hogyne nyilatkozott volna meg szavaiban a neki föltárult világosság és a szivében élő szeretet, midőn egy elnyomott igazságnak, egy lekötött erőnek, a magyar nemzetnek föltámasztásától vala szó? Erre a perezre, ezekre a napokra gondolhatott vissza emlékező szivének gyászában sorssujtotta királyunk azzal, iránta és irántunk mély gyöngédséggel és sóhajjal, hogy „a magyar nemzet nem is tudja mit vesztett benne!" Millió és millió szív zokogta erre a sóhajra: „tudtuk, oh tudjuk; a legáldottabbat az asszonyok között, kiket valaha szent István koronája vállukon illetett." Talán a legmagyarabbat is, nem csak háromszáz év, de nemzetünknek minden századai óta. Örömünkben és bánatunkban nagy szive a miénkkel vert. Nemzeti érzésvilágunkba olvadva, együtt köszönté s együtt gyászolta velünk nagyjainkat. Elhozta koszorúját Deák Eerenc ravatalára s a nemzetnek egyik legnagyobb és legigazabb fia az ő könnyeitől áztatott kopotsóban aluszsza örök álmát. Lelkét átoltja gyermekeibe s Mátyás palotájában eg)' királyi szüzet nevel, magának édes mását, ki már Istenével, anyjával és önszivével magyarul beszél. Oh sejtette-e ezt a czenki sírbolt nagy álmodója, Széchenyi, ki hetven év előtt elsőnek kezdé ébresztgetni a hazának elidegenedett és közönybe merült leányaiben a nemzeti érzést?! Sejtették-e a reformkor nagy költői, mikor a „nőtlen országon" kesergő dalaikat énekelték az urihölgyhöz s elaggott anyáról, vagy mikor már utóbb lelkesedve köszönthették új életre kelt ideáljukat, a magyar honleányt?! Sejthették-e, hogy ez az áhítva várt és lassan induló fejlődés, a magyar nemzeti étzés hódító útja a női szivekben, legföljebb és mindig följebb haladva, egykor el fog jutni egy királyi szivig s benne nyeri egy mindörökre koronáját?! Nekik, akkor az Ő alakja és pályája talán álomnak is vakmerő lett volna. Azokat a régi nőalakokat, kiknek hősi árnyékai a „bús feledékenység" utóbb a viharzó indulatok napjaiban a történet lapjairól elevenedtek meg előttünk, a kik nemzetünk képzeletében is élnek, mintegy tragikai dicsőségük élteti. A Zrinyi Ilonák szabadságharczaink zivatarai és forrongó viszontagságai között nagy leikök erejével képviselik a nemzeti érzést, hősei, áldozatai, vértanúi lesznek; de százados ellentéteiben, meghasonlásaiban, küzdelmeiben. Dicső emiékök egyszersmind a haza balsorsának is emléke. Mindig tanítani fognak honszeretetre; ám utánuk messze későn a magyar nőnek egy új ideálja ragyogott föl szemeink előtt. Benne, siratott királynénkban, ki ugyanarra tanít, de más idők