Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - BEÖTHY ZSOLT beszéde a Budapesti Kir. Magyar Tudományegyetem emlékünnepélyén - Részletek (1898. október 10.)

között, mely nemzeti megváltatásunkat hirdette s visszaadott bennünket önmagunknak. A szegény Majláth leroskadt sujtoló végzete alatt s tragikus halála után félévvel tanítványát annak az országnak fejedelme jegyezte el, melynek képét magával vitte önkéntes száműzetésbe. A ki csak közelről látta akkor Őt, ifjúságának és boldogságának fényében, a fenségnek és bájnak összeolvadó csodálatos varázsával alakján, merengő és mégis mély tekintetű szemeivel, egy fenszárnyaló lélek tiszta ihletével magas homlokán: a ki így látta akkor, önkénytelenül éreznie kellett, hogy a politika, a mit e szó alatt közönségesen értünk, sohasem fogja igazán bűvös körébe vonni Őt. Nem engedik a tündérek, kik bölcsejénél állottak. Ha ennek a koronás asszonynak lesz politikája valaha, az nem a hatalom és érdekek, hanem a szellem és szív politikája lehet csak. Az erők harczában, a népek versengésében csupán fejedelmi férje gondját fogja érezni, hogy édes pihenőt nyújtson neki, majdan fia hivatását, hogy népeinek bölcs és szerető atyjává nevelje. Költői szive az érdekek, hagyományok és szertartások kötelékei közt is meg fogja találni szabad röptét, mely a szeretet, az igazság s a boldogítás boldogságának ideáljai felé vonja. Ha talán felénk szállana?! Ha csak meghallaná c nemes és szabad lélek a mi szavunkat is?! Hisz trónja zsámolyánál nem kér meghallgattatást több áldozat, méltóbb önérzet, hivebb hűség és igazság, mint a miénk. Valóban, a mit akkor remélni alig mertünk: serdülő lelke régi emlékeinek s új benyomásainak szálai felénk vonták. Legyenek áldottak mind és egyenkint, kik e szálakat fonták. A bécsi Hofburgból s a budai királyi várlakból kiszivárgott hirek, melyekről emlékeztem, izgalomba ragadták a nemzetet, a valóság egy meg sem álmodott álmának izgalmába. Ekkor, már ekkor, a hatvanas évek közepén fogant meg bennünk az a rajongás iránta, melyet talán szív nem tud úgy érezni, a mint a nyelv sem tud úgy kifejezni, mint a miénk: „a kit mi szeretünk, meg van az szeretve." Lelkesedése egyre növekvő lánggal lobogott azóta bennünk hatom évtizeden túl; gyásza ma beborítja hegyeinket és völgyeinket. A hireket, melyeket mohó szomjúsággal vettünk és siettünk hirdetni tovább, nem önámítás indította szárnyra s nem követte csalódás. Nem, egyetlen pillanat csalódása sem egész a genfi gyásznapig. Lépésről-lépésre, egyenesen és habozás nélkül, igaz és bátor szivek érzéseinek határozottságával közeledett felénk. Megtanulta nyelvünket, mely az ő halk, szívből jövő és szívhez szóló hangján mintegy új bájt nyert. Szívesen beszélte s udvarának legbizalmasabb és legbelső körében nemsokára csakis azt beszélte. Megismerte történelmünket, dicsőségünk és gyászunk változó napjaiban egyaránt megnyilatkozott erényeinket és hibáinkat, s mint