Tanulmányok a szexturizmusról - Budapesti Negyed 51. (2006. tavasz)

LÉDERER PÁL: Prostitúció, turizmus, migráció

nem tehetnek róla, hogy ilyenek, végtére is szegény, harmadik világbeli libák. Hogyan is lehetnének olyanok, mint a fejlett világ emancipált nőinek róluk szánakozva író, megmentésükön sürögve szorgoskodó radikális élcsapata?! (Nem ironizálni akarok-a kétségtelenül létező, előforduló tragédiák ugyanis sokkal súlyosabbak annál, hogy elbírjanak bárminemű cinikus ironizálást.) A polgári-középosztálybeli fehér feminista felsőbbrendűség-tudattal szemben már a hetvenes évek végén fölütötte fejét az „osztályszempontú" elégedetlenség. „Ha a fehér-amerikai feminista elmélet nem tartja feladatának" - szólalt föl a hetvenes évek végén valaki egy nemzetközi feminista konferencián hogy a közöttünk, nők között létező különbségekkel s az elnyomás ebből következően különböző mértékével foglalkozzék, akkor hadd kérdezzem már meg, mit kezdenek Önök azzal a ténnyel, hogy azok a nők, akik a maguk lakását takarítják és gyerekükre vigyáznak, amíg Önök feminizmus-elméleti konferenciákon villognak, többnyire szegény nők, többnyire színes bőrű nők (lásd Crosby 1992:130). Ha történt is szemléletváltozás e téren, az csak a fejlett világon belül megmutatkozó társadalmi és „faji" dimenziókra hívta föl a figyelmet. Tíz évvel később, a nyolcvanas évek végén Ch.T. Alohanty máig ható érvénnyel mutatott rá a nyugati feminizmus orientalista beállítottságára, a benne megmutatkozó „gyarmati nézőpontra" (colonial gaze), „birodalmi szemléletre". A harmadik világbeli nők mint csoport (vagy „kategória") jellemzésére, definiálására természetadta automatizmussal adódnak az olyan címkék, mint: vallásos (értsd: „képtelen progresszíven gondolkodni"), családorientált (értsd: „a hagyományok rabja"), jogtudatilag kiskorú (értsd: „egyszerűen képtelen ráébredni arra, hogy jogai lehetnének"), írástudatlan (értsd: „az élet minden vonatkozásában tudatlan"), házias (értsd: „maradi") (Mohanty 1988:22). Félreértés ne essék, eszembe' sincs tagadni, hogy nők tíz- és százezrei esetében teljes joggal valóban erőszakról, kényszerről, kényszerítésről kell beszélnünk (mert minden egyéb csak hazug, álszent mellébeszélés lenne).

13 Eszembe' sincs tagadni, hogy a kényszerítésnek sokféle formája létezhet, létezik (valószínűnek tartom, hogy több, mint amennyit elképzelni egyáltalán tudunk), s azt sem, hogy a kényszert leggyakrabban a puszta életben maradást fenyegető szegénység jelenti. Ezzel együtt nem kívánom - ahogyan azt sokan mások teszik - eltakarni a szemem a nyomorúságnak és a nyomorultságnak az elől az ezerféle fajtája elől, amiben az elhagyott otthon és szülőhaza részeltette (és otthon maradásuk esetén 13 Nyomatékkal kívánom leszögezni, hogy a radikálisokétól eltérő állásponto(ka)t képviselő feministáknak sem jut eszükbe ezt tagadni. Nagyon is reflektorfénybe állítják mindenkor, hogy ez a probléma létezik. Mindössze azt állítják: nem csak ebből áll a világ. Én pedig hadd fűzhessek annyit ehhez a kérdéshez, hogy éppen azért, mert valóban rengeteg szenvedésnek kellene elejét vennünk, végtelenül embertelennek és aljasnak tartom azokat a nagyon is önző érdekek vezérelte narratívakat, amelyek önnön paródiájukká silányítják, komolytalanná és hiteltelenné teszik az ezekről a szenvedésekről adott beszámolókat, gátlástalanul hazudva okokról, okozatokról, megoldásokról.