A bűnös Budapest - Budapesti Negyed 47-48. (2005. tavasz-nyár)
A BŰNÖSÖK METAFORÁI - MÁTAY MÓNIKA: Agycentizők a századfordulón
keresztül az olvasóközönség is heves érdeklődést mutatott a látványos és hatékony eredményekkel kecsegtető „bűnügyi embertan" iránt. A közbeszédbe, a publicisztikába gyorsan beszüremkedtek a lombroziánus közhelyek, szokásba jött lombrosói típusokról beszélni. 88 A szakértők egy csoportja azonban mellébeszélt, köntörfalazott, míg mások protonáci fantazmagóriákkal traktálták az olvasókat. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy a tudósok érezték: nyíltan színt kellene vallaniuk, meg kellene mondaniuk, honnan beszélnek, és mit is gondolnak valójában, hiszen ezt várja tőlük a közvélemény. Tudták, hogy a bűnözés okait kutatva - társadalom- és természettudósként egyaránt -, mindenképpen kilépnek a tudomány biztonságos territóriumáról, kurrens politikai kérdéseket érintenek, amelyek súlyos társadalmi-büntetőjogi következményekkel járnak. Részben éppen ez a felismerés, a felelősség tette időnként olyannyira óvatossá a megnyilatkozókat, hogy különös nehézséget okoz megfejteni ingadozó, örökös mozgásban lévő, sokszínű álláspontjukat. Gyakran élcelődtek a kriminálantropológián, s a felszínes szemlélő számára talán egyértelműnek tűnhetnek a sommás Lombroso-bírálatok, az első ránézésre összességében mégis inkább távolságtartó, mint az olasz tudománnyal szimpatizáló retorika. Hiszen a szakértők egybehangzóan aláhúzták a környezetnek, a társadalomnak a bűnözésben játszott alapvető szerepét. 88 A sajtó mellett árulkodó például Herman Ottó észrevétele, aki tiltakozik, hogy az 1900-ban rendezett XII. párizsi nemzetközi antropológiai és régészeti világkongresszusra elkészített album, amely a „magyar típust" volt hivatott bemutatni, a Ugyanakkor mérlegelték a biológiai tényezőkjelentőségét is, de itt mintha elbizonytalanodott volna az állásfoglalás. A harsány, időnként gúnyos és kétkedő, a bűnügyi embertant ostorozó eszmefuttatások „mögé olvasva" azt látjuk, hogs' a századvégi magyar tudomány korántsem volt annyira elutasító a pozitív kriminálantropológiával szemben, mint ahogyan azt sarkos kijelentéseivel mutatni próbálta. Óhatatlanul az a benyomásunk, hogy a lármás anti-lombroziánus szlogenek csak leplezni hivatottak az olasz tudomány valódi vonzerejét. A „lopakodó" lombrozianizmus egyik kedvelt taktikai fogása az állításnak és az állítás tagadásának egymás mellé helyezése, azaz az önellentmondás beépítése a kriminológiai szövegekbe. Jellemző szerkesztési technika a bírálat, a kritikát mellőző ismertetés és a magyarázat nélküli idézés vegyítése egy tanulmányon belül. Minthogy jórészt képzett tudósokkal van dolgunk, nem feltételezhetjük, hogy ne lettek volna tisztában a logika legelemibb szabályával. Sokkal inkább szándékosságot kell gyanítanunk abban, ahogyan a szerzők kétségek között hagyják az olvasót. Ugyancsak bevett eljárásnak bizonyult Lombroso vagy az általa képviselt irányzat megnevezésének megkerülésével eszméinek terjesztése és megefősítése. A kaotikus beszéd egyik oka, hogy a kriminálantropológia tudományát, s a „társtudományokat", a kraniometriát vagy a frenológiát, nemzetközi terepen is a zűrzavarjelrossz minőségi felvételek torzítása miatt félrevezető. Tisztességes magyar arcok helyett csupa lombrosói született gonosztevőt láthatunk. Herman Ottó: A magyar nép arcza és jelleme. Természettudományi Társulat, Bp., 1902.
