Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)
FÁBRI ANNA: „Eszmesúrlódások"
a Játékszín ügyéről értekezve, ahol - mint oly sok más munkájában - civilizációs programjainak megvalósítását a társadalmi egyesüléstől várta. Mindez azonban - álláspontja szerint - nemcsak gyakorlati ismereteken alapuló helyzetmegoldó-képességet igényel, hanem erkölcsi minőséget és lelki függetlenséget (szuverenitást) is. E(zek) nélkül a társas lét kellemetlen helyzetek sokaságát jelenti vergődést a „mit tegyek s mit fognak mondani" kérdéseinek hálójában: „míg mindenkinek szolgájává, előítéletek rabjává leszünk, vagy keblünket bezárva, az élet piacát odahagyva igazi egoisták leszünk. S nem ezen két osztály teszi-e az emberi társaság nagy részét, melynek egyike rablánc által lebilincseltetve minden magasabb repülésre erőtlen, másika pedig elkeseredve se felebarátinak, se hazájának nem él, hanem csak önmagának, s elszakadását a világtul mint embergyűlölő kezdi, s közönségesen mint sybarita végzi, ki se lelkét se szívét semmivel nem táplálja". 6 Mint többen kortársai közül, Széchenyi is összekapcsolta az egyéni boldogulás és a közjó kérdését, de abban már kevesekkel rokonítható, hogy az individualizáció követelményét is közérdekként vetette fel: a közcél megvalósítása, a társas (társadalmi) élet polgárosítása szuverén embereket igényel, akik nemcsak alakulnak a társaságban, hanem maguk is alakítják azt. Hozzátette, hogy az élettudományban való jár6 Széchenyi István: Hitel In: Széchenyi István válogatott munkái. Bp., Lampel Róbert, é.n. 41. old. 7 „»Az én fiaim társaságokba, theatrumokba s a t. nem fognak menni, minekelőtte iskoláikat nem végeztek el«, így okoskodnak gravitással sokan... Csak egy kis részrehajlatlan fontolgatás után is éppen olyan nevetségre méltó s természettel összeütköző nevelésmódnak leljük, mintha az tasság éppúgy, mint az önállóság a jó nevelés eredménye, a jó nevelés pedig nemcsak erkölcsi-szellemi készültséget, hanem anyagi erőforrásokat is igényel. A nevelés társasélet-alakító tényezőként szerepelt (a már távolodó barát, de a társasélet kérdéseit illetően közeli eszmetárs) Wesselényi Miklós Balítéletekrül című munkájában is, csakhogy ő nem annyira az egyéniség alakító szerepét hangsúlyozta, mint inkább a társasélet hatását az egyéniség alakulására. Szerinte a családi nevelés után a társasélet a nevelődés második nagy színtere: itt tökéletesedik a személyiség. Széchenyi pedig egy helyütt egyenesen azt javasolta, hogy a gyermekek számára is nyissák meg a társasági életet mint a nevelődés fontos színterét. 7 Ahogy a familiáris körből való kilépés a gyermekkort elhagyó fiatal számára létszükséglet (mint a felnőtté válás útja), ugyanúgy kell kiszabadulniuk az állampolgároknak is a rendi és nemzeti elfogultságok (családi indíttatású, gyermekkorban gyökerező) biztonságot adó és korlátozó kötelékeiből. Míg Széchenyi ritkán (ámbár akkor meglehetősen szarkasztikusan) írta le a társasági (és közéleti) viselkedés visszásságait, addig Wesselényi könyvének második részében számos eseti példával szolgált, s olykor már-már egy szenvedélyesebb illemtanár hangján szólalt meg. Mindketten történeti okokra vezették azonban vissza a anyaveréb fiával csak esztendős korában próbálgatná a repülést s a róka megnőtt-korú gyermekével a ravaszkodást sat. nem, nem az embernek esni kell; és sokszor esni, míg maga lábán tud állni; essék tehát inkább akkor, míg teste gyenge, de hajlékony, csontjai véknyak, de engedők." (Hitel, idézett kiadás 39. old.)
