Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

KERÉNYI FERENC: A színház mint társaséleti színtér

tályonként kellett megnyernie. Telt házról a Nemzetiben ekkor még nem beszélhetünk, olyan nagy volt az eltérés a műsor arányában. A páholysor és a földszint opetai estéken telt meg, a karzat pedig (ütes páholyok és félig telt földszint mellett) az eredeti zenés bohózatok alkalmával. Ilyen volt Gaal JózsefA peleskei nótárius vagy Balog István Ludas Matyi című tündétbohózata. Már az első évadban megbukott a liberális értelmiségiek nevelőprogramja, amely a templom-iskola-színház intézményhármasában látta a nemzetnevelés fórumait; az utóbbitól a bizonyítást az eredeti magyar dráma művelésében várta. Szigligeti Ede történelmi példázatdrámái zajos tetszést arattak politikai áthallásuk tévén, de közönséget nem vonzottak. Az arisztokrácia ízlésformáló példamutatása itt sem valósult meg: általában mindkét színházban volt páholyuk, de a Pesti Magyarba személyzetüket küldték. A ritka kivételt, a Széchenyi család hölgytagjait Vörösmartyverssel köszöntötte (A színház nemtője), betegség miatti időleges távolmaradásukat szintén költeménnyel borongta végig (Az elmaradók). Maga Széchenyi - naplója szerint - az első két hónapban tíz alkalommal jelent meg; igaz, olykor csak percekre, és fölöttébb elcsodálkozott, amikor a kezdést sürgető tapsára a nézőtér pisszegéssel válaszolt. Az általa elképzelt, nyugat-európai értelemben vett páholyélet nem is alakult ki. Az egyetlen kísérletet, a befüggönyzött és zajos „arszlán-páholy"-ét (a konzervatív lapszerkesztő-író, Petrichevich Horváth Lázát bérelte) 1846 őszén az igazgatóság azonnal, radikálisan megoldotta, kisajátítva a páholyt. A műsorarányok kérdésében kirobbant vita, az úgynevezett „operaháború" Bajza József igazgató lemondásához, röpiratok írásához, sőt az első magyar sajtóperhez vezetett az igazgató-választmány és az Athenaeum című folyóirat között. A megoldást az eredeti művek jelentették, amelyekkel a Német Színház már nem tudott lépést tartani: Erkel Ferenc operái (Bátori Mária, 1840; Hunyadi László, 1844) után Szigligeti Ede népszínművei (elsőként a Szökött katona 1843-ban) lépésről lépésre elhódították a páholyok és a zártszékek, majd a földszint és a karzat közönségét. A német igazgatók mindent megpróbáltak: a biedermeier kirándulások divatjának hódolva, az évad meghosszabbításával kísérleteztek (nyári színkört építettek a Horváth-kertben, illetve a Városligetben), bécsi darabgyárost szerződtettek új bohózatok írására, különös gondot fordítottak a balett-vendégekre (ez volt a Nemzeti Színház gyenge pontja). Amikor azonban 1844-ben 10 000 pengőforintért sikerült vendégjátékra hívni az „isteni" Fanny Elsslert, a balerina nem mellőzhette (egy déli előadás erejéig) a Nemzeti Színházat sem, csárdást is táncolt és magyarul köszönte meg ünneplését. A Nemzeti Színház sem tarthatta fenn magát bevételeiből, ám mögötte éves országgyűlési segélypénz állt, míg a Német Színháznak nem voltak tartalékai. Az országos igazgatású, a reformellenzék irányította Nemzeti megtanulta a leckét: a szórakoztató színjátéktípusok révén kialakult új törzsközönség a romantikus sztárkultusz jegyében (az 1845 és 1848 között három évad 46 ősbemutatójának 37 százaléka volt színészi jutalomjáték) egyre több műfaj