Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

KERÉNYI FERENC: A színház mint társaséleti színtér

a szerepvetélkedések fontosságáról (1835-ben múlt és jelen, Pergő Celesztin és Egressy Gábor lépett fel Hamletként), a jutalomjátékok közönségvonzó hatásáról, a nézőtér megosztott reagálásáról (Ernst Raupach érzelgős Molnár és gyermeké-x. egy részük végigsírta, a másik hányad végignevette), sőt, még arról is, hogy a rendszeres színházlátogatók szemében az eredetiség és a nemzeti téma sem számított mentsvárnak: Szentmiklóssy Alajos szomorújátékának, a Hunyadi László halálá-nak 1835. december 17-ei előadásán „... a karzat (...) szinte minden jelenetkor iróniázó tapsot és bravót osztott; a földszint pedig, szokása ellen, a visszaélést nem ellenezvén nevetve látszott azt pártolni."

15 Annak szellemében, ahogyan a Honművész kritikusa, Garay János írta: „Játékszíni publikum között nincs rang, mindegyik néző a maga pénzéért van ott és a maga mulatságára." (A tapsolásról, angol forrás szerint, Honművész 1835. május 10.) A Nemzeti Színházzal kapcsolatos elképzelések már a tervezés fázisában különböztek. Széchenyi, aki változatlanul igényelte és hirdette az arisztokraták társadalmi vezető szerepét (e hitében 1836-ban, színházterve felsőtáblai leszavazásakor rendült meg), az általa ismert udvari színházak és operaházak tervrajzait kérte gr. Apponyi Antaltól, a birodalom párizsi követétől, felhíva a figyelmét a páholyélet lehetőségeire: „Csak arra kérlek, a sok bájos rejtekhelyről ne feledkezz meg, amelyek - mint mondottam - az érintkezéshez oly sokkal hozzájárulhatnak."

16 A színházat felépítő Pest vári5 A magyar színikritika kezdetei 1790-1837. MII. s. a. r. Kerényi Ferenc, Bp., 2000, II. 831. old. (A magyar irodalomtörténetírás forrásai 16-18.) megye viszont (szintén Párizsból) a forradalom utáni népszínházak terveit hozatta meg, ahol a közönség - a páholyok publikuma is - egyetlen közös előcsarnokból indul helyére, majd ugyanig)' távozik a színházból. A Pesti Magyar, (1840-től) Nemzeti Színház valóban ilyen elrendezésű, úgynevezett Odéon-típusú játékszín lett. Az 1837. augusztus 22-én megnyílt Pesti Magyar Színház nézőtere a nemzeti színekben pompázott, vörös páholykönyöklőivel, fehér mellvédjeivel és oszlopaival, zöld zártszék-kárpitozásával. A közadakozásból emelt teátrum a kulturális érdekegyesítés, a nemzeti összefogás jelképének számított a kortársak szemében. Befogadóképessége (kb. 2400 fő) és építészeti elrendezése (900-as földszint, 700 fős karzat, 190 földszinti zártszék, 250 második emeleti ülés, 76 második emeleti zártszék, 48 páholy) a közepes európai színházak közé emelte; csaknem két és félszerese a Várszínháznak, amely akkortól ismét német kisvárosi színházként működött. Közönsége (főleg a kormányszervek tisztviselői kara) azonban nem pártolt át automatikusan a Nemzetibe: mindössze 26 olyan bérletes akadt, akinek nevével Budán is találkoztunk. Az immár 70 ezres lélekszámú Pest heterogén, szórakozni vágyó publikumáért folytatott versenyben ekkor még a „tarka német Thália" állt jobban: erősebb zenekarával, kórusával, énekes- és táncos részlegével. Mivel a Nemzeti Színház is hasonló cipőben járt (a kettős város egyetlen magyar játéknyelvű színházaként mindent kellett játszania), a versenyt helyoszi6 A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig. S. a. r. Kerényi Ferenc. Bp., 1987. 204. old (Magyar Levelestár)