Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

CSÁSZTVAY TÜNDE: Szalon-Garnitúra

dését újabb és újabb ötletekkel kellett fenntartani, hogy a vállalkozás a megnyitás utáni években is sikeresen működjék, s folyamatosan forgassa vissza a már beleölt és ráfordított pénzeket. Az 1896-os millenniumi nemzeti év novembere a nemzet költője, a 48-as szabadságharc tanúja, a nemzet (Deák, Kossuth és Arany halála után jóformán egyetlen, egyedül maradt) szimbóluma, Jókai Mór számára - általános megdöbbenésre - több évtizedes képviselői múlt után óriási választási kudarcot hozott. „Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába - hitetlenkedett Mikszáth. - f... ] A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. [...] Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Szalon-tusa Ekkorra, az 189()-es évek második felére a Bajza utcai ház már valószínűleg telis tele lehetett apróbb, ki nem mondott sérelmekkel és sok-sok, önmagában talán nem túlzottan nagy jelentőségű megbántottsággal, vagy csak alig titkolt, kisebb-nagyobb félel62 Mikszáth, i. m., 12. fej. MKÖM 19. köt. 169. old. 63 Rengeteg forrás számol be arról, hogy Jókait mennyire megviselte a hozzá közelállók halála. Már a kortársakat is foglalkoztatta annak megfejtése, hogy testvére, Eszter nénje és felesége, Laborfalvi mekkel, megfáradó és feladott reménységekkel, az elhallgatottságban egyre mérgesedő fullánkoskodásokkal. Lakói a hangos, mindennapos jókedvben és állandó vendégjárásban - úgy képzelem - már nem találtak időt egymásra és a bensőséges, csak a szűk családi körben zajló, hajnalig tartó, haragkibeszélős és haragoldó borozásokra. A Kossuth (az „óriások közül az utolsóelőtti, a legnagyobb") halála körüli díszes emlékezések képei, jelenetei egy koros és szintén nemzeti jelképnek tekinthető ember számára még inkább a saját, nem túl régen végigélt ünneplésének képeivel kapcsolódhattak össze - s emlékeztethették mindegyre arra, hogy egyre kevesebb ünnepnap várhat már rá. A hihetetlen ünnepléssorozat megformálta ugyan Jókainak, a Nemzet Koszorús írójának szobrát, kiemelte a mindennapok világából, az állandósult istenítési-istenülési procedúra pillanatokra ígérhette bár az örökkévalóságot, de az egyre több magányos és magára maradt órában Jókainak szükségszerűen eszébe kellett tolulnia, hog)' a még rá váró földi világban egyre kevesebb földi öröm nyílhat már neki, és akkor is halandó ember ő is,

63 ha az újságok folyamatosan azt bizonygatták, amit maga az isten-társ Merkur: Az ég küldöttét ünneplik a földön, Kit, Zeusz, szavad küldött le egykoron, Hogy a költészet hajnalpírja gyúljon Nagy, halhatatlan eszmeormokon. Hogy játszi álmok tündérfátylát szojje, Róza elvesztése mellett miért éppen Rudolf trónörökös halála viselte meg olyannyira. - Vö. például Mikszáth, i. m, 10. fej. MKÖM 19. köt. 146-147. Old.