Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

FÁBRI ANNA: „Eszmesúrlódások"

értelmiségi hivatást választott (nemegyszer amatőr művészként is feltűnni vágyó) tagjai jártak élen, nem a főúri körök. A városiasodás kikerülhetetlen folyamatában értelemszerűen megnőtt a vidéki nemesi eredetű családok otthonosságigénye, amely egyrészt társas kapcsolataik kiterjesztésében és elmélyítésében, másrészt pedig a birtokos nemesség társaséleti (és vendéglátó) Ivagyományainak fenntartásában talált kielégülésre. A biedermeier korérzület diktálta intimitásigény és a vidéki nemesi társas élet reprezentációs formái (más-más alapról kiindulva) kitüntetett értékként foglalták magukba a családiasságot, s ennek légköre hatotta át a 19. századi Pest első nemesi-értelmiségi - főként irodalmi - magántársaságait is. A pesti magánházak szalonszerű társasélete ezért azután nem annyira a Nyugat-Európában megvalósuló társaságiasság színtere lett, mint inkább a rendies (nemesi vagy másfelől: literátori) önmegerősítésé, illetve önmeghatározásé.

10 Vagyis a társasélet Európában megszokott színterein (a bennük mozgók viszonylag korlátozott individualizáltsága miatt) a társasságnak csak bizonyos formáit voltak képesek kifejleszteni, illetve befogadni. Az arisztokrácia, amelynek tagjai közül néhányan - elsősorban Széchenyi kezdeményezésére - az 1830-40-es években fényes estélyeket adtak, csak a téli (báli) időszakban gyülekezett Pesten, az év nagy részét általában birtokain, illetve Bécsben töltötte. Társas összejöveteleit mindenekelőtt a reprezentáció igénye, egyszersmind 10 L. erről: Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Bp., Magvető, 1987. és A vendégváró magánház. A reformkori pesti értelmiség önmeghatározási az erősen rendi jellegű, akkor „kasztosnak" nevezett elkülönülés jellemezte. A ritka kivételek, mint például az öreg Batthyány hercegné vagy a Brunszvik család évtizedes múltra visszatekintő meghitt (német nyelvű) irodalmi-zenei estjei, amelyekre a nemesi-honorácior értelmiségiek közül is meghívást kaphattak az arra érdemesek (a zeneértők és -művelők, valamint az európai tájékozottságú irodalomismerők), idővel követőkre találtak. És e téren is Széchenyi járt elől. „Az estélyek rendszerint színjáték után kezdődnek - írta a kor első számú szalonéleti tudósítója, Petrisevich Horváth Lázár. - Helyes szokás, mely színháztól nem vonja el a páholyok bájló lakóit. (...) De vegyük rendre. Szombatonkint Széchenyi István gróf salonjai nyitvák, melyek majd mindig legnépesebbek. A nivellirozás jótékony szelleme mutatkozik azokban. Emeli érdekűket a nemes gróf műhelyének (mert méltán úgy nevezhetni azon szobát, hol a »Vilag« írója oly fáradhatlanul működik) láthatása, mely szintúgy nyitva állván, kedvünkre élvezhetjük annak museumi sokoldalúságát. Az Úri utcában két salon vala nyitva: Orczy György báróé s Gsekonics Jánosé. Ebben fesztelen hangulatú vidám körök mulatnak; amaz finomabb zenészét kedvelőinek nyújtott olykor élvezetet. A szép 0[rczy] E[liz] kisasszony minden fiatalsága mellett a legjelesb műkedvelők egyike. (...) De legfényesebbek valának (mert estélyek fényét leginkább a helyzet emeli) gr. Károlyi György társaságai (keddenkint); két ízben épített s közel egy millió v[álkísérleteinek egyik színtere. Helikon (Biedermeier különszám) 1991/1-2.171-178. old.