A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

FODOR LÁSZLÓ Tabáni temető

jait; a naphegyi szőlősgazdák, kocsmárosok, jóságosképű pékmesterek, rác kézművesek, öreg dunai kormányosok, mosolygó plébánosok ide sétáltak át egy szép napon; követték egymást a régi kártyapartnerek és a sashegyi szőlő levének vidám cimborái... Mosolyog a halál a tabáni temetőben. Érezzék, hogy régi, nyugalmas életek szűntek meg itt a hegyoldalban, sok napsugaras, beteljesedett emberi sors jutott el ide az otthoni hantok alá. A sovány és szorgos élet után olyan jóságos lehetett itt az elmúlás, mint a délutáni álom. Mélyen alhatnak az öregek, mert a gyerekek nem járnak lábujjhegyen és kiáltásuk felveri az egész környéket. Ott kint pedig jókedvű vasárnapi kirándulók sétálnak. Egy fiú és egy lány egészen közel egymáshoz, valami örökkévaló emberi mozdulattal hajolnak össze. Nem beszélnek, hanem nézik a füvet, s cipőik orrát, mely óvatosan elkerüli a kopár gyep szerény virágait. Egy kis énekszó is jön valahonnan; az omnibuszkocsis a kórház előtt megcsettenti az ostort. Indul vissza a város felé. Mennek a lovak, hátrakonyult füllel, béketűrően, merr így van az rendjén. A tabáni temető felett pedig kigyullad az aive csillag. Az ablakokban is megjelenik a fény, vasárnap esték derűs világa. Megharó és szép az élet, ha ilyen egyszerű és tiszta, halkan folydogáló, s ha észre sem vesszük, hogy elmúlik, mert jön utána egy másik, mely olyan, mint a többi. Nem is tudjuk, hogyan történik a dolog. Lent a plébánián keresztelnek... Fent, valamelyik öreg karosszékben kialszik egy pipa... Fodor László: Tabáni temető. Világ, 1923. július 31.