A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Margitka

Margitka KOSZTOLÁNYI DEZSŐ E

sti Kornéllal fiatal korunkban sokat csavarogtunk egy elhagyott budai terriereiben, ahova már nem temettek senkit. Verőfényes délutánokon naponta itt találkoztunk. Olvastunk, sőt írtunk is a padokon, a sírhantokon, a hosszú fűben heverve, mindaddig, míg a csősz ki nem tessékelt bennünket. Ismertük a halottak hallgatag városát. A fejfákat és a sírköveket is, melyekről régimódi, különös neveket silabizáltunk le. Egyszer, mikor a sírok utcáiban bolyongtunk, megpillantottunk egy vasrácsos kriptát, melynek borosryánnal befuttatott sírlapja fölött kevély gránitoszlop hirdette aranybetűvel az egykor bizonyára virágzó, hatalmas család elhunyt tagjait, vagy tíz-tizenöt nevet, felül a családi címerrel. Avasrácshoz támasztva fakeresztet találtunk, ezzel a fölírással: Margitka, élt egy napot. Margitka húsz évvel ezelőtt halt meg, szintén a családhoz tartozott, de — nem tudni, mi okból — nevét már nem vésették a gránitoszlopra, s az árva kis fejfájával mintegy kirekesztve állt a sírontúli családi boldogságból. Ezt mind a ketten méltánytalannak tartottuk. Az, aki egy napot élt, éppoly ember és lélek, mint az aggastyán vagy a matróna. Alighogy eltávoztunk a temetőből, Esti egy kávéházban a cím- és lakjegyzékből s a telefonkönyvből megállapította, hogy a családnak ma is él egy hozzátartozója, egy dúsgazdag nagyiparos személyében. Tintát, papírt kért, s ezt a levelet intézte hozzá: Nagyra becsült uram, nyomatékosan fölszólítom, hogy szegény Margitka nevét haladéktalanul vésesse föl a család sírkövére. Ismeretlen tisztelője, Esti Kornél. O már ekkor kedvelte az ilyen fanyar-gyerekes, ördögien-kotnyeles ötleteket, s annál inkább ragaszkodott hozzájuk, mennél kevesebb céljuk volt.