Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

És már el is tűnt a tömegben, de csakhamar újra fölbukkant, egy lila ruhás, magas, karcsú, szőke, majdnem fehér hajú démonnal. Szürke szeme volt a démonnak. Csinos volt. Professzor Pax és a démon szorosan egymáshoz tapadva, a profik jéggé fagyott, mozdulatlan arcával, üres tekintetével hajladozott és térdelt egymásba, két lélektelen parkettcsiszoló gép, amely összerakhatatlanul ketté válik abban a pillanatban, amikor a muzsika búcsúnyögése elhangzott. Ám Prof. Pax tánc közben mégis rám-rám nézett olykor, mintha azt kérdezné: — Mit szól ehhez a lila nőhöz? És biztos mozdulatokkal csillogtatta felém — egy kicsit talán a régi pikáns levelezőlapok emléke gyanánt — azokat a kincseket, amelyekkel partnerét a kegyes sors megajándékozta: a pöffeszkedő keblet, a diadalmas csípőt, és a lila selyemharisnyával hivalkodó, izmos lábat. Lassan-lassan megértettem, mit jelent az, hogy Prof. Pax föltáncol egy nőt valakinek. Amikor a tangót befejezte, megint odajött hozzám. Meghajlás. — Meghívja ön a hölgyet egy pohár pezsgőre? — Szívesen. Ont is. Újabb meghajlás. És a hölgy ott is volt már, messziről nyújtotta felém a kezét: — Miss Elena vagyok. Angolnak hazudta magát, azt remélte, hogy legalábbis svédnek nézik, pedig cseh volt. Németül beszélt, de értett valamicskét magyarul is. Halkan énekelte: „Fekete, fekete, fekete." Nevetett. Ivott. Ivott. Nevetett. Prof. Pax is ivott, de a világért sem nevetett volna. Sápadt, merev, udvarias és előkelő maradt. Amikor poharát fölemelte, a kisujja elvált a másik négytől. Félreállt, mintha undorodna ettől a ronda társaságtól. Amikor a dzsessz megszólalt, fölállt, meghajolt, táncolni ment. Mint valami automata, akiben a muzsika megnyom egy gombot. A hölgy ottmaradt. Nevetett. Ivott. Már az első korty pezsgő után térdemre fektette a lábát. Gépiesen, meggyőződés nélkül, hivatalból. Automata volt ő is, mihelyt leültették egy férfi mellé, működni kezdett. Prof. Pax gombja a muzsika volt. Prof. Miss Elena gombja a férfi. Prof. Pax néha visszajött érte, elvitte egy fordulóra. Nagyobb biztonság okáért még néhányszor föltáncolta nekem... nem lehet tudni, hátha véletlenül mégis elhanyagolt egy-egy kiemelkedőbb részletet? Flellyel-közzel rám sandított, meg vagyok-e vele elégedve. És ha véletlenül nem figyeltem táncukra, nyomban visszahozta a hölgyet, és más táncosnőt keresett. Aggodalmasan vigyázott arra, hogy hű maradjak a feltáncolt hölgyhöz. De arra is, hogy az hű maradjon hozzám. Tekintetével kormányozta a terem túlsó sarkából is. És amikor a hölgy egyszer mégis táncra perdült egy idegen úrral,