Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Lcpittyedt szájjal — amivel talán sértődött csalódását akarta némán is hangsúlyozni — egy másodpercig hallgatott. Azután kecses meghajlással bemutatkozott. — Professzor Pax vagyok. Tanár Pax. A legkeresettebb tánctanár Bécsben. Mint tangókirály is ismeretes. Saját egyéni figurák és egyéb kitalálások, első díjjal kitüntetve a táncmesterek tavalyi nemzetközi kongresszusán Brüsszelben. Szerkesztő urat még Budapestről ismerem, a régi Csikágó-kávéházból, hol mint szivaros fiú, pikáns levelezőlap árus és Lajos kezdtem pályafutásomat. — Pax Lajos? — Egyszerű Lajos, minden nélkül. Pax művészi álnév, mint Goethe. Professzor és tanár szintén művészi álnév, hólyagok számára... Széles, megvető mozdulattal a nyüzsgő tömegre mutatott. Mindenki hólyag volt neki, csak én voltam kivétel, szerkesztő úr, régi ismerős, Csikágőkávéház, Budapest. És ahogy fél szemmel rám pislantott, csakugyan emlékezni kezdtem, igen, így nézett rám sok évvel ezelőtt a Csikágó-kávéházban is, amikor titokzatosan suttogta: — Friss csemege érkezett Barcelonából. Vagy Párizsból, vagy Lyonból, vagy Veronából, ahonnan mindenféle gyanús postafiókokon keresztül a pikáns levelezőlapokat beszerezte. A háború, amely annyi szép életet lökött sírba, ennek a gyönyörű iparnak sem kegyelmezett meg. Egyszerű Lajos nemzetközi összeköttetései a világ valamennyi nyelvén csütörtököt mondtak, és mire az emberiséget a háború borzalmaitól megváltotta a béke kegyetlenkedése, Prof. Pax régen nem érdeklődött többé a postafiókok rejtelmei iránt. A sors, a Nagy Medvetáncoltató, addig koplaltatta, amíg kínjában ugrálni kezdett. Akkor észrevette, hogy ezzel kenyeret is lehet keresni. így lett tangókirály. Volt benne valamikor régen, a postafiókok idejében egy kis sunyiság, de annak nyoma sem maradt kifogástalanul borotvált, sápadt, sőt az elszenvedett gyötrődések révén egy kicsit átszellemült arcán. Igaz, hogy kábító frakkjához és fényszóró lakkcipőjéhez más arcot nem is viselhetett volna. Cigarettával kínáltam. Óvatosan a mellényzsebébe csúsztatta, és mentegetőzve mondta: — Most nem gyújtok rá. Tetszik hallani? Tangó! És hátramutatott a dzsesszre, amely abban a pillanatban fogott bele a galíciai származású, panaszos-kéjes, álargentínai muzsikába. Az asztalok között, a parketton már táncoltak is. Prof. Pax fürkészőn körülnézett, aztán még egyszer rám pislantott: — Ha megengedi, föltáncolok önnek egy nőt.