Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

is, hogy a páholyban ülő hölgy megneheztelt rám egy kicsit, ahelyett, hogy elismerőn méltányolta volna ezt a rendkívüli teljesítményt. Ehhez képest igazán gyerekjáték volt csak számomra, hogy egy párizsi kis színházban Rameau-t és Lullyt elnémítsam. XVIII. századbeli kis operákat játszottak ebben a színházban, a szereplők pásztorok és pásztorlánykák voltak, Boucher és Watteau idilljei elevenedtek meg a színpadon, és az elmúlt idők ódon hangszerei cincogtak az öt-hat emberből álló vékony kis zenekarban. Alig kezdett Colette Colinnal évődni, én egészséges mély álomba merültem. Nem hiszem, hogy túlságosan sokáig aludtam. Valaki megérintette vállamat. Amikor kinyitottam szememet, halálos csönd volt körülöttem... a muzsika elnémult, az énekesek a rivalda előtt fölsorakozva, tenyerüket ellenzőnek tartva szemük fölé, kíváncsian meredtek a nézőtérre. Az egész közönség engem nézett. Fölálltam, meghajoltam és kifelé indultam. A közönség viharosan tapsolt... nagyobb sikerem volt, mint a szereplőknek. 193. Prof. Pax Prof. Paxszal Bécsben ismerkedtem meg, egy szédítő táncpalotában, amelyben a lárma a drágasággal, a piros és zöld villamoskörték az unalommal, a hölgyek pedig az urakkal ölelkeztek. Ez már abban a félelmetes korban történt, amikor Amerika átküldte fekete ördögeit a haldokló Európába, hogy pokoli muzsikájukkal érzéstelenítsék a veszendő fehér embert mindenféle kizsigereltetés számára. A fehér plasztrónos négerek vijjogva verték a dobot, nyúzták a szakszofont, szemüket forgatták, fogukat vicsorították, és a dzsessz dobogója körül, kis amerikai zászlók árnyékában, pezsgős vödrök között, kábultan táncolt a rossz valutájú, nemzetközi csürhe. Vérszomjas pincérek cikáztak ide-oda a páholyok és az asztalok között, a főpincér, Lord Chamberlain maszkjában, előkelőn, de könyörtelenül csalt, és a virágárus lány, aki bágyadt mosollyal kínálta nyugtalanító orchideáit, a virágárus lány fiú volt. Ebben a gőzben egy sovány, nyurga, szőke fiatalember állt meg az asztalom előtt, könnyedén meghajolt, jóakarón, majdnem leereszkedőn nézett rám és megszólított: — Nem tetszik már emlékezni rám? — Nem.