Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Szegény, drága Heltai Jenő, ő hogy' élvezné ezt, ha itt járna! Kevés volt annyira nyugati lélegzetű írónk, mint ő, és talán épp mert a legnyugatibb nyugatiakkal, a tizenhetedik és a tizennyolcadik század francia kalandregény-íróival és mókás bölcselőivel tartott rokonságot, kevés volt olyan is, akinek képzeletét a Kelet mesevilága és buja nyüzsgése annyira megigézte volna, mint az övét. Neki is, akár ama franciáknak, példázati jelkép és költői játék volt az arab név és a perzsa hímzés a mi földünkből, mi földrészünkből nőtt valóságon; amit mondott és amiről szólt, szajnamenti volt, tiszatáji volt és nem utolsósorban dunaparti volt, olyan üdítően pesti, mint a Pilvax ifjainak márciusi forradalma, vagy mint az a sósperec és pohár kristályvíz, amit valamikor a vurstliban mennyeinek éreztünk s azóta is hiába kutatjuk a mását. Az életet is kissé úgy járta, mint a vurstlit, lóversenyeivel, könyvesboltjaival és csalitjaival, a bábszínházzal, melyben vérre megy a játék, a panoptikummal, ahol elsírja magát a viaszbábu, a barlangvasúttal, melybe a beléptidíj 20 fillér, katonáknak és gyermekeknek 12 fillér, és amely káprázaton át az elmúlásba fut. Szép lett volna megérni, hogy ezt a távolkeleti káprázatot is szemtől szembe láthassa, enyhén verítékezve a gésák porcelán arcát, fürgén zsibongva a kelj-fel-jancsi idomújapáni arszlánokat a lampionok és neonfényes hirdetések versengő özönében. Amilyen remek humorú ember volt, még a nemzetközi PEN-kongresszust is élvezte volna; amilyen emberséges és bölcs volt, még komolyan is vette volna, teljes joggal. De sem ő nem volt itt, sem senki a magyarországi PEN-ből — csak magántáviratból értesültünk haláláról, egy, a Kelet és Nyugat ölelkezését tárgyaló Symposion delelőjén. Chamson, a PEN nemzetközi elnöke szót kért, és meghatott szavakkal adózott Heltai Jenő emlékének. Az Irodalom halottját búcsúztattuk el benne, a Keletét és Nyugatét, mely szereti a Keletet, a maga határain túllátó Európát, a magyarságét, mely azért magyar, mert európai. 343. A csillaghalász A nagy víz partján élt a vén halász. Hetvenéves volt, haja, szakálla fehér volt, de szemében az erő tüze csillogott. És ha reggel kivetette hálóját, közönyösen nézte a nagy vizet, amely újat, meglepőt már nem tartogatott számára. Amikor a nap lebukott a nagy víz mögött, a vén halász kunyhójába ment, megvacsorázott, pipára gyújtott és mire az első csillag kinyitotta fényboltját az égen, a vén halász már aludt.