Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Hetvenedik esztendejét taposta már, amikor egy éjszaka a vízen érte. És ekkor, életében először, a vén halász valami csodálatos dolgot látott. Itt is, ott is ficánkolt a vízben egy-egy parányi halacska, csak akkora, mint egy pont, de tüzesen fénylő. És ezek a halak egyre szaporodtak; a végén millió és millió, kéken és fehéren tüzelő kis gyémánthal ringatózott a vízen, és a vén halász elszédült, ezt a fényességet és gazdagságot látván. És reszkető mohósággal kivetette hálóját, hogy csillagot fogjon, mert a gyémánthalak az éj csillagai voltak, amelyeket sohasem látott még a vízben. A háló egyszerre megtelt csillaggal, de amikor kihúzta, üres volt. Még egyszer kivetette és még tízszer, mindig tele volt csillaggal, de amikor kihúzta, üres volt. így vesződött hajnalig, amikor a gyémánthalak halványodni kezdtek, és lassanként eltünedeztek a víz mélységeiben és az égbolt magasságaiban. A vén halász hazament; lelke teli volt valami édes keserűséggel, amit eddig sohasem érzett. Egészen másnak tudta magát, mint eddig; úgy érezte, hogy valami nagyon szép és nagyon szomorú dolog történt. És mindenféle álmodozások között, estig aludt, és csak este ment ki megint a vízre. Azontúl naplopó és munkakerülő lett és iszákos és elzüllött, de este elővette hálóját és ment, csillagot halászni. Az emberek nevették, szidták, és bolondnak mondták, nógatták, hogy térjen vissza becsületes mesterségéhez, de az öreg a fejét csóválta és nevetett. És lenézte a többieket, az egész világot, és megvetette saját magát is, amiért hetven évig tévedésben és tudatlanságban élt. Hetven évig kellett élnie, amíg megtudta, hogy a hálót csak olyan halért érdemes kivetni, amelyet sohasem lehet megfogni.