Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

mögötte lehetett valahol a Patyolat utca (ahol pedig lakott egykoron Csontos Szigfrid drámaíró úr), de most nagyon sokan érzik a nyomást a szívük tájékán: elment Heltai. A New Yorkban most is gőzölög a kávé, s sokszor felpillantanak az emberek a karzatra (ahol hírlapírók befizetéses menüt ebédelnek), hogy valamikor ott ült Ady, Babits, Osvát, Kosztolányi, Karinthy, Krúdy és Heltai... Most arra gondolnak megint, hogy ők mind-mind elmentek már s most elment közéjük Heltai... Tessék elmondani nekik, János bácsi, hogy néha még most is olyan a körúti hajnal, amint Tóth Árpád megírta, Krúdy óbudai utcácskái ma is olyan zegzugosak, s hogy az élet minden könny és fájdalom ellenére is szép, csak éppen kihullott most egy darabja, megmerevedett legbölcsebb mosolya, mert elment belőle Heltai Jenő költő, író és hírlapíró, Budapest szerelmese. „A költő, aki igazat ír, gazdag" — ezt írta az „Egy fillér"-ben. S gazdag az a város, az a nép, amelynek ilyen költői vannak, mint ő volt, aki most elment közülünk, de ránk hagyta mindazt az igazat és szépet, amit írt. 341. Irodalom Nem sikerült! Sok könnyű dalt faragtam, Sok nyers keservet rímekké csiszoltam... Nem sikerült! Nem lettem halhatatlan, Ha meghalok, nem tudják, hogy ki voltam. Nem sikerült. Jobb lett vőn ülni resten. S azon tűnődni, hogy gyerekkoromba Szebb volt a vágyam: gazdag és goromba Kávés szerettem volna lenni Pesten. Józan, közömbös, nagytokájú kávés, Száraz pipás, ki nem törődik azzal, Hogy az utókor mit szid, mit magasztal. S mi az a szó, mit sírkövére rávés. Nyugodtan alszik, jó a mája, gyomra, S fütyül napestig az irodalomra.