Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Nyolcvanhat év Most, augusztus 11-én nyolcvanhat éves. S két éve, hogy ágyhoz köti a betegség. Előtte — nyolcvannégy éves korában — fejezte be legutóbbi verses színjátékát, a Szépek szépét, akkoriban újították fel A néma leventét, több regénye jelent meg új kiadásban, s a szerkesztő, ha csak kicsit szemfüles volt, még kaphatott tőle egy verset, egy tárcakéziratot. Az ember, ha találkozott vele, arra gondolt: milyen fiatal! 336. De Kossuth-díjat csak 1957-ben kapott; csak a mostani kormány tette jóvá azt a kilencévi mulasztást, amit — úgy hiszem — kevés kivétellel minden Kossuth-díjas szégyellt, s aminek jóvátételét — kevés kivétellel — minden Kossuth-díjas örömmel fogadta. 337. Humorista barátom, a nagy ember, a halállal vívódott. Agya mellé ültem. Néha rám nézett, szóra nyitotta száját, de rögtön meggondolta magát. Elmosolyodott egy kicsit, fejét rázta, és halkan mondta: — Nem, nem... ez sem elég mulatságos... Ezt többször is ismételte. Végre megkérdeztem tőle: — Min töröd a fejedet? — Utolsó szavaimon. 338. Otthon a lakásában halt meg. Lilla telefonált a Csévy közbe, s Jancsinak a Lógodi utcába. Valamennyien körülállták az eszméletlen író ágyát. A kifogástalanul elegáns, sötétkék öltönyt viselő egyetemi tanár háziorvos ujjait a beteg csuklóján tartotta, másik karja a magasba emelkedett. Amikor az utolsó érverésnél karját határozott mozdulattal leejtette, mint karmester a szimfónia utolsó taktusánál, a józan, minden teatralitástól mentes Bözsi halkan kuncogott. Az egyetemi tanár háziorvos bősz pillantással sújtotta. Mégiscsak illő lett volna honorálni a hatásos befejezést.