Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

satoknak ítéltek engem is, arra méltónak, hogy régi jó szokás szerint megigyatok velem egy pohár bort. Isten éltessen mindnyájatokat. 314. Elmehetnék innen — de nem megyek! — mondja a 75 éves Heltai Jenő Ahogy ezen a fehérizzású augusztusi vasárnap délutánon, az ünnepeltetés boldog kimerültségében ott ül Heltai Jenő az íróasztala mellett, gratulánso- katfogadva, sürgönyöket bontogatva, szájában persze az elmaradhatatlan pipával, az jut eszembe, hogy ma — hetvenötödik születése napján — új rangra emelkedett: ő lett az élő magyar irodalom nagy családjának bölcsen mosolygó, mindent megértő és megbocsátó nagypapája. „Milyen jó, hogy ilyen nagypapánk van" —gondolom még és kis híja, hogy kezet nem csókolok neki, mintáz igazi nagyapámnak, gyerekkoromban, születésnapi gratulációnál. Köröskörül a szobában ajándékok. Más időkben aranyozott ezüst koszorúk, díszserlegek, talán díszpolgári oklevelek lettek volna ezek az ajándékok, ma színes amerikai konzervdobozok, kávéval, teával, drága szivarok, pipadohány és egy vadonatúj kanárimadár, amely mintha külön erre az alkalomra készült volna. Ahogy Heltai Jenőt ismerjük, jobban örül ezeknek az ajándékoknak, mint — teszem fel — a Kisfaludy Társaság ezüstkoszorújának, vagy annak, hogy — mondjuk — Mátészalka díszpolgárává választotta. Amikor leülök vele szemben, előre megmondom, hogy tíz kérdésem lesz hozzá. Kissémegijed, de aztán megjelenik száján az a bizonyosból ismert Heltai-mosoly, amely mögött annyi minden megbújik és int, hogy kezdjük a műtétet. — Mit érez egy magyar író — kérdezem —, aki megért nagy sikereket, akit üldöztek és aki most, amikor visszakapta rangját, 75 éves? Túl van-e már mindenen vagy újrakezdődik számára az élet? Azonnalfelel, látszik, hogy amit mond, legspontánabb meggyőződése. — Az ember soha sincs túl mindenen, sőt soha sincs túl semmin. Legalábbis az én számomra itt van még az élet teljessége, minden jóval, minden hibával és egy pillanatig sincs az az érzésem, hogy valaminek a befejezéséhez közeledek. Inkább azt érzem, hogy most kezdődik számomra az igazi élet, mert soha érzésekben, élményekben, tapasztalatokban nem voltam olyan gazdag, mint most. — Kik azok a kortársai — hangzik második kérdésem —, akiknek, ha talán öntudatlanul is, feltétlenül részük van a mai Magyarország megszületésében?