Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

okoskodó. Sosem jártunk egy úton, de én mindig szívesen néztem át hozzá a szomszédos ösvényre. Ez történt meg velem a múlt héten is az érdi kultúrnapon. Ebben a komiszul nehéz világban iskolás lánykák kardalát hallgattam, s ó, mennyi optimizmus, akaraterő s még ennél is több lobogó hit volt ezeknek a gyerekeknek az énekében, s ekkor váratlanul Heltai Jenő jutott eszembe, a másik pólus, a 75 éves férfi, aki majdnem azt mondhatnám, akár ezek a gyerekek, bizakodással, akarattal és hittel van tele ma is. Úgy tudom, sosem volt tagja pártnak, de ma is minden haladó politikai testület örömmel a magáénak vallhatná. Nem kívánok hangosabb dicsérettel ünnepelni, hiszen tudom, hogy ezt nem is szereti. Csupán annyit mondok még, fogadja el őszinte szavaimat s kívánom, hogy majdan saját születésem századik évfordulója alkalmával ő is mondjon nekem néhány megértő és biztató szót. Ürítsük ki poharunkat Heltai Jenő barátunk derűs egészségére! 313. Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves jó barátaim, hálásan köszönöm, hogy megemlékeztetek rólam, és ma idegyűltetek körém, hogy jókívánságaitokat elhozzátok nekem, és kezemet megszorítsátok. Hálásan köszönöm a sok kedves jó szót meg azt a nagy megbecsülést, amellyel elárasztottatok, túlságosan pazar virágeső ez, nagyon elbizakodott vagyok akkor is már, ha azt mondom, hogy ötöd-hatodrészét talán csakugyan megérdemlem. De ne legyünk kicsinyesek, ne alkudozzunk, engedjétek meg, hogy ne sokalljam, és nagylelkűen elfogadjam mindazt, amit ma tőletek kaptam, mert érzem, hogy a sokféle kitüntetés, a rám aggatott mindenféle dísz tulajdonképpen cifra körülírása csak annak az egyszerű és hétköznapi, de rendkívül becses valaminek, aminek az igazi, egy kicsit elkopott és szürke neve: szeretet. Ennek nagyon örülök, ez jólesik, az ünneplést még mindig jobban bírom, mint a szeretetlenséget. Számomra ez a szeretet leegyszerűsíti és meghitt baráti tüntetéssé nemesíti az úgynevezett ünnepeltetés sok okból megtámadható ceremóniáját, hiszen annak, akit szeretnek, nem muszáj okvetlenül hősnek vagy költőnek lennie, elég ha egyszerűen ember csak, jelzők nélkül való, szerény jó tulajdonságokkal és megbocsátható hibákkal. Valamelyes kis gőggel én is ilyen embernek hiszem magamat. Sokszor halljuk azt, hogy mindnyájan emberek vagyunk. Fájdalom, ez nem igaz, túlzás az is már, ha azt mondom: majdnem mindnyájan emberek vagyunk. Ehhez a kisebbséghez szeretnék tartozni én is. Az elmúlt 75 év, sőt 75 év és két hónap alatt mindig azon fáradoztam, hogy csakugyan