Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

ostrom, de romlása jóval előbb megkezdődött már, akkor, amikor a nyilasok a házból kiűzték az igazi művészeket és a szép termekbe betelepítették a tehetségtelen csürhét. Vad duhajkodásuknak hamarosan végét vetette a bukás, a ház és szelleme megint azoké, akik annak idején a szabadság, a megértés, a jó testvériség és a magyar kultúra számára megépítették. Festészet, építészet, színészet, szobrászat, zenészét, az alapítók ezeknek a művészeti mesterségeknek a kezdőbetűiből eszkábálták össze elmésen és ügyesen az új klub nevét. Jó ötlet volt, szép volt a fészekrakás gondolata, de ennél is szebb a gondolat kifogástalan megvalósítása. Csakugyan kedves és barátságos fészek épült a művészek számára, kényelmes, kellemes otthon, üdítő pihenőhely, amely sokszor izgalmas művészi vagy irodalmi vitával volt hangos, ennél is többször jóízű nevetéssel, hangversennyel, tánccal, ünnepi vacsorán elmondott talpraesett pohárköszöntővel, tapssal. A Fészek olyan embereknek a klubja volt, akik szerettek élni is, dolgozni is. Szerették klubjukat is, tudták róla, hogy nemcsak kényelmükről és szórakoztatásukról gondoskodik, hanem akkor sem hagyja őket cserben, amikor kisebb-nagyobb baj éri őket. Az igazgatóság kiállításokat és sorsolásokat rendezett, képeket és szobrokat vásárolt. Szemet hunyt olyankor, amikor valaki hosszabb ideig is adós maradt a tagdíjjal, titkos és tapintatos kölcsönökkel vagy adományokkal segített a szűkölködőkön. Ideális klub volt, állhatott volna a klubok igazi hazájában, Londonban is, mindamellett volt valami enyhe budapesti kávéházi zamata is, ami nélkül alighanem nem is lett volna olyan tökéletes, az idegen számára is olyan bűbájosán vonzó. Ez a kávéházi zamat-plusz mindenekelőtt a merevség és a nagyképűség hiánymínuszából fakadt: aki a Fészek küszöbét átlépte, otthon volt. Nemcsak egyik legrégibb, hanem ma alighanem legöregebb tagja is vagyok a Fészeknek. Láttam egész életét az elmúlt negyvennyolc esztendő alatt. Láttam ötletes báljait, amelyekhez elmés művészek rajzolták a jelmezeket meg a díszleteket. Láttam híres emberek és szép asszonyok tündöklését és alkonyát. Láttam nemzetközi kongresszusok előkelő vendégeit, hallottam a klubnak szóló bókjaikat. Ott ültem a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének és a Pen Klubnak a Fészekben rendezett vacsoráin. Sok név jut eszembe, emlékszem John Galsworthyra, Jules Romainsra, Thomas Mannra, Alfred Kerre, a nagy kritikusa, Max Reinhardtra, Puccinira, Gilbert Millerre, az amerikai színigazgatóra, Annabellára, Simone Simonra, Ludwig Fuldára, Flenri Bernsteinre és Gaby Morlayre, Lilian Gishre, Woodhouse-ra, a nagy angol zenekiadóra, Lubitschra és Georges Middletonra, az amerikai drámaíróra, aki Budapestet „a gyönyörű hidak és a felejthetetlen hajnalok városának" nevezte. Hol vannak a gyönyörű hidak? És hol a felejthetetlen hajnalok, amikor a Fészek kert-udvarán ültünk és órával a kezünkben lestük, megszólalnak-e