Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Az egykori élcelődés ezekben az öregkori versekben igazi lírává érett, bölcs mosollyal szemlélődő, a szomotúságban is játékos, sajáthangú, irodalmunkban egyedülálló lírává. Senki ilyen könnyeden nem mondott el súlyos dolgokat, egy népdal nem folyik könnyebben és simábban, mint az ő szonettjei. Nyelve oly természetesen és olyan könnyedséggel dallamos, hogy úgy tetszik, szavai maguktól állnak össze verssé s gondolatai maguktól rendeződnek költeménnyé, mint ahogy egy virágmag a saját belső törvénye szerint, külső beavatkozás nélkül, magától nő virággá. Heltai most sem szűnt meg szellemes lenni, de szellemessége most diszkrétebb és nem önmagáért való, hanem az érzés kifejezését szolgálja. Öregkori versei Elf elejtett versek című kötetében (1947) oly időpontban jelentek meg, mikor az érdeklődés érthetően elkerülte őt, de érdemes a figyelmet felhívni rájuk. 308. Szabadság Tudd meg: szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója. Tudd meg: szabad csak az, kinek Ajkát hazugság nem fertőzi meg, Aki üres jelszókat nem visít, Nem áltat, nem ígér, nem hamisít. Nem alkuszik meg, hű becsületéhez. Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse, Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre S embernek nézi azt is, aki pőre. Tudd meg: Szabad csak az, aki Ha neve nincs is, mégis valaki, Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, Tüzet fölöslegesen nem harangoz,