Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

nem kevésbé eredeti, könnyed és elmés, mintha a maga verseit írja. Ami ugyan igaz, de ha a kritikusok Heltai Jenőnek életműve által meg nem vesztegetve, elfogulatlanul lépték volna át a Vígszínház küszöbét, akkor azt is meg kellett volna állapítaniuk, hogy ez az elmés és könnyed, még azon felül mennyi minden más is! Mert ez a játékos elme olyan komoly munkás, aki öt borzalmas éveinek meghajszoltsága közben Aristophanes jelzőinek magyar visszhangját hajszolta lankadatlanul. S ha ennyi nehéz megpróbáltatás közt véghezvitte férfi-munkája mégis úgy hat, mintha az ujjából rázta volna ki, akkor ez a megszállt klasszika-fdológus a könnyedség látszatát annak a római kritikusnak köszönheti, aki arra tanította a hivatott írókat, hogy a művészetükkel takarják el a maguk művészetét. 306. A régi nők Tudod-e még a régi nőket? Fáj még, hogy el nem érted őket? Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk, Szájuk fúros volt, szép a lábuk. Jöttek, ragyogtak, megigéztek, Te meg dadogtál, mint a részeg, Azt hitted akkor, túl nem éled, Hogy mással hálnak, nem tevéled, Gőgös királynők, tiszta hattyúk... Talán még sírtál is miattuk. Hányszor motyogtad zagyva lázban: „Nem jól csináltam, elhibáztam. Tovább kellett vőn könyörögni, S jóljárok én is, mint a többi. Megkóstolom jóízű húsát, Nem ölne meg a szomorúság. " És hajtogattad még sokáig... Egyik bolond volt, rongy a másik, Álmatlan éjjelt szép szerelmet Sem ez, sem az nem érdemelt meg.