Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Gőgös királynők, tiszta hattyúk? Hamar leszállt az alkony atjuk. Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett, Hazug bubájuk kofmi kezdett. Jaj, hova lett a sok parázna, Friss, fiatal test vad varázsa? Izzó nyarukra hűvös ősz ült, Sok meghízott... egy meg is őszült, Templomba jár ma, vén boszorkány... Szívedben elcsitult az orkán. Tudod-e még a régi nőket? Szeretted és gyűlölted őket. Aztán te is vénülni kezdtél, Elszáll az élet, ugye, testvér? Nem vagy te már a régi éhes. Hány éves is vagy? Hatvan éves? Mire reád köszönt a hetven, Csak temetőt látsz vén szívedben. Itt nyugszik egy nő... ott megint egy... Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy! 307. S lírájának van még egy szakasza. Ifjúságát kifejező lírájára ui. úgyszólván átmenet nélkül — csaknem húszéves hallgatás után — az öregkor lírája következett. Egykor önmagán át egy társadalmi réteget, a bohémséget, most önmagán át egy életkort fejezett ki, az öregséget. Mintha Arany Jánossal, Kiss Józseffel, Vargha Gyulával együtt meg akarta volna cáfolni a közhiedelmet, hogy a líra az ifjúkor műfaja. Versei tartalma most: hogy elmúlik a szerelem, az ifjúság, az élet és hogy a sors nem hozta meg, amit várt tőle. De csak hangulatuk illata a hervadásé: színükben, formájukban most sokkal több az eredetiség, merészebb a szellem, mint a fiatalkori versekben. Skálája is kitágul: kibővül a kudarcra és igavonásra ítélt embertársak iránti részvéttel (Ismeretlen jó barát, Elfelejtett költő mosolya), sőt a második világháború és a fasizmus förtelme, majd a felszabadulás néhány politikai verset is fakasztott belőle: amaz az undor és harag, emez a lelkes bölcselkedés hangjait. Az utóbbi, a szabadsághoz írt ódája nem is annyira politikai, mint inkább etikai-filozófiai költemény, sematizmustól mentes, igazán egyéni vers, egy megnemesedett bohémnek, egy szabad embernek, költőnek elmélkedése.