Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

A Magyar Színházban egy hé fiel ezelőtt mutatták be Heltai Jenő verses vígjátékát, A néma levente/. Valljuk be őszintén: kevesen voltak, akik hittek a nagy magyar író darabjának sikerében, még kevesebben, akik a darab átütő sikerére számítottak. Vers és — irodalom! Most, 1936-ban nálunk, ahol szinte érthetetlenül uralkodott el az utóbbi években színpadjainkon a giccs. A bemutató óta majdnem minden este színre került A néma levente és íme most, a nyolcadik napon: pótszékes táblás ház!... Helten Jenőbejón az előadásra. A társalgóban megszólal a házi rádió: ezen keresztül figyelik a társalgóban pihenő színészek és Heltai Jenő, hogy hol tart az előadás... — A Vígszínháznak írtam a darabot. Hogy mégis a Magyar Színházban került színre, az azon múlt, hogy a Vígszínház csak ősszel akarta a darabot eljátszatni. Minthogy nem tudtam, hogy Bajor Gizi az ősszel mikor és milyen körülmények között kap szabadságot, vagy egyáltalán a Vígszínház rendelkezésére állhat-e, nem akartam elszalasztani azt a most kínálkozó lehetőséget, hogy ő játssza a szerepet, amelyet neki írtam. Az első pillanattól kezdve Bajor Gizit láttam magam előtt, ő fűtötte a fantáziámat és most, hogy sikere van a darabnak, rendkívül boldog vagyok, hogy éppen ő segített elsősorban ehhez a sikerhez. Rendületlenül hittem abban, hogy a közönség jól fogadja a darabot és megérti. Ebben a darabban nemcsak a drámáról, hanem a színházról és a közönségről való elképzelésemet is sikerült teljes mértékben megvalósítanom. Ismét meggyőződtem arról, amit mindig hirdettem, hogy a közönség örömmel fogadja, ha a színpadról író szól hozzá. A színház munkája ott kezdődik, hogy hisz abban, amit el akar játszani. Amikor minden erejével, lelkesedésével az író mellé áll és becsületesen szolgálja az író érdekeit: nem történhet vele semmi baj. A siker mértékét természetesen nem lehet előre megjósolni, de a színház tisztességes munkája és fáradozása kétségtelenül mindenkor megtermi a gyümölcsét. — A bemutató napján mindenki csodálkozott azon, mennyire nyugodt és mennyire hiányzik Önből minden izgalom! — Izgatott csak addig voltam, amíg írtam a darabot. Éjszakánként nem tudtam aludni. Éjjel-nappal dolgoztam. Volt úgy, hogy csak öt sort tudtam leírni egy nap alatt, volt úgy, hogy ötven sort \s leírtam, de voltak hetek, amikor egy sort sem írtam és mint egy őrült járkáltam mindenfelé, leginkább olyan helyeken, ahol senki sem volt rajtam kívül. Ez az önmarcangoló, tépő izgalom megszűnt abban a pillanatban, amikor megállapítottam a kész munkáról, hogy jobban nem tudom megcsinálni és másképp, mint ahogy megírtam, nem tudom megírni. Más munkáim talán keserűbbek, szatirikusabbak voltak.