Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Reinhardt vendége volt, s a világhírű rendező kastélyában, a nyári salzburgi ünnepségek forgatagában írta A néma leventét. És kritikusként hamarosan ott ültem a verses játék bemutatójának nézőterén — a forró, örvénylő tapsban Heltai meghatottan szerényen meghajolt. Nagy ünnepe volt. 261. Hálátlan feladat Heltai Jenő új vígjátékáról kritikát írni. A színházat minden este zsúfolásig megtöltő tömegek, amint kifelé hömpölyögnek, egyhangúan mormolják: gyönyörű! Magunk se tudunk újabb jelzőt kitalálni. Hogy napjainkban, az idegesség, türelmetlenség, előítélet, neuraszténia zsarnoki uralma alatt, középkori verses vígjátéknak sikere legyen, az egyenlő a csodával. Ez a darab pedig nem is siker, hanem olyan diadal, amilyen talán a háború óta nem volt magyar színpadon. Diadal s egyszersmind tanulság is, a legmegszívlelendőbb tanulság minden író számára. Hiába, a darabírás nem matematikai feladat. Kiagyalhatjuk azt a bizonyos »aktualis témát«, amely — állítólag— »kell a mai közönsegnek«. Ez az aktuális téma aztán néha sikerül, néha nem. Ha sikerül, elmehet százszor is, megvásárolják filmnek (szó sincs róla, ez se megvetendő eredmény), de három esztendő múlva már újabb téma aktuális és arra a bizonyos sikerre a kutya sem emlékszik. »A néma levente«, mint Cyrano de Bergerac, örökké aktuális lesz. Ami tökéletesen szép és tiszta művészet, az kell és muszáj, hogy sikert arasson. Néha csak évek múlva, mint a »Liliom«, néha azonnal, mint »A néma levente«. Megdőlt itt minden előírás, szabály, babona, miszerint az emberek azt akarják látni, ami őket közelről érinti, ami velők is megtörténik vagy megtörténhetne. Hogy karriertötténetek kellenek, vagy Grand Hotel-szerű színes kaleidoszkópok, hogy a szerelem nem érdekes, és verses művet csak a Nemzetiben lehet előadni... Hát nem. Az kell az embereknek, ami jó, amiben lélek és meggyőződés van, amit nem pár hét alatt csapott össze a »divatos« író, hanem amit »igazi író« szíve vérével írt. Ez az utolsó mondat frázis — de igazi frázis. Nő létünkre az jut eszünkbe, mikor »A néma leventé«-t valami aktuális kasszasikerrel összehasonlítjuk, amit suszterunk szokott mondani, ha megfenyegetjük, hogy ezentúl kész cipőt vásárlunk. »Tessek csak megpróbálni« — mondja — »azt a cipőt egy hónap alatt ki tetszik taposni, az enyémet még unokái is hordhatják...«