Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

A Markó-reál kisdiákjai akkorában kézről kézre adtuk I Ieltai Jenő legújabb kötetét, »A hét sovány esztendő«-t. Nagy lángolásunkban többen elhatároztuk, hogy most aztán végére járunk a dolognak, ha törik-szakad, testi mivoltában is felkutatjuk a nagy költőt. Nem volt könnyű eset. Egy szép napon Bíró Albert barátom, később önképzőköti írótársam, lelkendezve állított be hozzám: — Megvan! — lihegte. — Mi van meg? — Heltai Jenő. Minden délután a Pannónia kávéház terraszán látható. Újházi Ede mellett ül a főhelyen. Rohantunk a Pannónia elé. Valóban ott ült a főhelyen, pontosan Újházi mester mellett. És pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Jól szabott kék ruha, fénylő haja gondosan kettéválasztva, szép, lebarnult arcán a lelki előkelőség. Örültem, hogy visszanyerte a régi színét, mivel hogy a kórházi dalok idején nagyon aggódtam érte, amikor már azt üzente Katónak, hogy »holnap este meghalok«. Hál' Isten makkegészséges volt, öröm volt nézni, milyen ruganyosan állt fel az asztaltól és milyen huszáros, könnyű léptekkel indult a konflis felé, amellyel elszáguldott szemünk elől. Amikor a kocsira felszállt, még a hangját is hallottuk. Teremtőm, a költő hangját. Azt mondta: Lipót körút 13. Ezentúl, ha lehet, még nagyobb gyönyörűséggel olvastuk az írásait, hiszen minden sorában a maga valóságában láttuk őt, az imádott írót, minden leírt szavában a szépen zengő, meleg hangját is hallottuk. Néhány héttel később Bíró Albert merész ötlettel toppant be szüleim lakására. Felmutatott két kis noteszt, vadonatújat, üresét, és azt mondta: — Ma megkezdjük az autogramgyűjtést. A többit már tudtam. Először Ujházy Edének nyújtottuk át a noteszeket, ő volt az öregebb. A Mester ránk mordult: marhák, aztán beírta a nevét. Utána Heltai Jenőre került a sor. Ö nem szólt egy szót sem, barátságosan mosolygott ránk és ő is beírta a nevét: Szomory Emil. Minden tiszteletem és kegyeletem Szomory Emilé, mégsem tudom, hogy éltem túl a csalódásnak ezt a vérfagyasztó pillanatát. Túléltem, amit abból tudok, hogy a Vas utcánál belerúgtam szegény, jó Bíró Albertbe. Ezután másként kellett olvasnom Heltait, másként kellett elképzelnem. Minden sorában másként látni őt, minden szavában másként hallani... bevallom, nem ment könnyen. Évekkel későbben egy városmajori villában Ignotus mutatott be Heltainak. Éteztem, újra kell kezdenem őt: szakítani egy régi elképzeléssel, megszokni egy új képet, új hangot. Nehéz lesz, gondoltam. Nem volt nehéz.