Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Léda ebédje Adyval egyetlenegyszer sem találkoztam Párizsban. Később ment ki, mint én. Mire letelepedett a Rue de Lévisben, én ismét Budapesten voltam már. Későbbi párizsi útjainkon is elkerültük egymást. Akkor ugyanabban a Rue de Constantinople-ban lakott, amelyben valamikor Szomory Dezső meg én. Mi a 11. szám alatt szerénykedő Family Hotelban, ő egy házzal odább, a 15. szám alatt. Ali. szám után mindjárt a 15. következett, ez a babonás utca nem tűrte meg a 13. számot. Mind a két ház és mind a két hotel megvan ma is. Amikor tehetem, elmegyek a ház elé, és fölnézek régi ablakomra. Szeretném tudni, ki lakik ott, koplal-e annyit, amennyit 1900-ban én koplaltam. Valami furcsa varázsa lehetett ennek az utcának, hogy Ady is ott ütötte föl sátrát; talán arra gondolt, hogy ha két magyar író eltengődött benne, a harmadiknak sem eshet nagyobb baja. A fin de siède és a világkiállítás, a Dreyfuss-pör, Anatole France, Zola és Labori Párizsa volt ez, azé a Laborié, akinek a nevét egy-másik régi budapesti vendéglőben és kávéházban ma is őrzi még egy torta vagy egy filé. Ki ismeri nálunk ma már Dreyfuss nagyszerű védőügyvédjének valamikor példátlanul népszerű nevét? Megesszük a Labori-tortát, ahogy megesszük a Wellington-vesepecsenyét. A név keveseknek mond csak valamit. Az elismerésnek és a hálának ez az étlapon való megnyilatkozása mégis megnyugtató minden ügyvéd, hadvezér, író és művész számára, valami szerény és olcsó bizonyítéka ez a non omnis moriarnak: ha a hálátlan utókor nem tudja is többé, kik voltunk, nevünk tovább él a szakácsművészet remekeiben. Ha Adyval nem találkoztam is Párizsban, annál gyakrabban láttam azt a magyar családot, amely házába befogadta. Lédát és az urát. Pestről ismertem még a csapzott bajuszú, kedves, okos és egy kicsit furcsa embert. Jól emlékszem, ő beszélt nekem először a képes levelezőlap óriási lehetőségeiről. Ez az ipar akkoriban tapogatózón mászkált még, szárnyat igazában a párizsi világkiállítástól kapott csak. Jól emlékszem arra is, hogy lelkes és meggyőző előadását jóindulatú semlegességgel hallgattam végig, ahogy azelőtt és azóta is minden olyan egészséges ötletet, amelynek a révén más százezreket és milliókat keresett. Ebéd után a Café de la Paix-ban szoktam vele találkozni, vendégszerető házát is megnyitotta számomra. Néha, ritkán eljött a kávéházba Léda is, aki akkor talán csak Adél volt még. Finom, okos asszony, remekül beszélt, de ugyanúgy tudott hallgatni is. Nem fülével hallgatta az embert, hanem szemével, titokzatos nagy szemével, amely alatt korai árnyékok sötétedtek.