Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Kegyeletlenség, ha megvallom, hogy barátságom inkább az urának szólt, mint neki? Jól ismertem ezt az asszonyfajtát, a mindent tudó, fensőséges, egy kicsit mindenbe beavatkozó, intellektuális, irodalomkodó, művészkedő, kápráztató, fárasztó, lipótvárosi asszonyfajtát. Hiába volt Léda nagyváradi és párizsi, én a Lipótvárost láttam benne, a század végének jólétben úszó, örömet habzsoló, minden új iránt mohón fogékony, csillogó Lipótvárosát, amelyet otthon sem szerettem, és amelytől Párizs még jobban eltávolított. Párizs akkor nemcsak iskola volt számomra, nemcsak többre és ismeretlenre való szomjazás, hanem elzárkózás és magamba mélyedés is, remeteség egy népes és zajos sivatagban. Kétségtelenül sokat mulasztottam azzal, hogy nem közeledtem nagyobb érdeklődéssel Ady múzsájának igazi nagy emberi értékeihez, de életemnek ebben a korszakában egyetlenegy ember érdekelt csak: én magam. Soha olyan jó barátságban nem voltam vele, hogy valaha is összeveszhettünk volna, ami majdnem minden jó barátjával megesett. Ismeretségünk mindvégig fölületes, és talán éppen ezért zavartalanul kellemes volt. Ebben a keretben magam is sokszor éreztem a tündöklő és uralkodó szépasszony varázsát, sokszor elbűvölt szeszélyes ötleteivel, furcsa és mulatságos fantáziájával. Egy este, vacsora után, fölmentem velük a Montmartre-ra, a háború előtti Párizs hajnalig hangos éjszakai világának, a mindenféle színű Moulinek, kabarék, kiskocsmák, kávéházak, mulatók, mutatványos bódék, tánctermek hivatalos és hivatásos paradicsomába. Nyolcan-tízen voltunk, magyarok, franciák vegyesen, akik bevonultunk a rendkívül népszerű Rat Mort-ba. A Döglött Patkányról elnevezett mulató minden iparkodása abban csúcsosodott ki, hogy nevét meghazudtolja, és falai közé olyan életet varázsoljon, amilyet eleven patkány se látott még. Ez sikerült is neki. A helyiség minden éjjel zsúfolva volt, magyar cigány muzsikált benne, román művész zongorázott, angol lányok táncoltak, francia énekes énekelt pikáns és érzelmes dalokat. Az asztalok mellett németek japánok, svédek, sziámiak, hollandusok, magyarok itták a francia pezsgőt, francia kokottok bűvölték a világkiállításra fölrajzott idegent, francia táncosok és egyéb gavallérok bűvölték a briliánsok súlya alatt roskadozó amerikai milliomosnőt. Ebbe beleszólt néha a magyar cigány is, a prímás nemigen adta akkor hercegnőn alul. A határok nélkül való világ tobzódott a szűnni nem akaró béke áldásában, és pezsgővel élesztgette a földi örömök örökmécsesének a lángját. Ebben a Döglött Patkányban kecses táncával mindannyiunk figyelmét magához húzta egy kis francia lány. Hivatásos táncosnő volt, alkalmazottja a helyiségnek, de csupa egyszerűség és szerénység, elbűvölő kis utcai ruhája-