Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Alighanem azért, mert bizonytalan pályán tanácstalanul ődöngtem, velem egyívású, tanácstalan, bizonytalan fiúk között, akik tapasztalás nélkül, gondtalanul és gondolkodás nélkül, hol alaptalanul, elbizakodottan, hol letörten és kétségbeesetten himbálóztak ide-oda siker és kudarc között. Úgy szíven markolt, mint az akkori, jól nevelt fiatal lányokat Birch-Pfeiffer Sarolta vagy Marlitt valamelyik érzelmes regénye. Ezenkívül gondosan, szeretettel fordítottam le a gőgös arisztokrata meg a kis cselédlány szerelmi regényének nagy részét. Jóval később, hiteles, új fordítója is az én fordításom nyomán indult el. Az emlékezetes kártyacsatát követő éjszakát ennek a munkának szenteltem. „Mérgemben" — ahogy Hazafi Veray János mondta — hajnalig dolgoztam rajta. Reggel megállapítottam, hogy ez így nem megy tovább, nem szabad tovább is ezt az üres, léha, haszontalan életet élnem, változtatnom kell rajta, le kell mondanom a kávéházban átvirrasztott éjszakákról, a kártyáról, az ivásról, a kulisszák mögött való ácsorgásról, a másnap nélkül való szerelmi kalandokról, világot kell látnom, olvasnom, tanulnom. Magamba kell szállnom, megjavulnom, megtisztulnom, megtérnem, meg kell bánnom bűneimet, ahogy Nyehludov herceg és a kis Maszlova megbánja. Vezekelnem kell. Friss levegőre van szükségem, föllélegzésre, „föltámadásra". Nyomban elhatároztam, hogy szakítok mindennel, elhagyom Budapestet is egy évre, elmegyek Párizsba, ahol egy ízben jártam már. Idegen emberek közé. Megpróbálok magamba mélyedni, és mások segítsége nélkül, a magam lábán megállni. Ember akarok lenni, felelős azért, amit elkövetek. Párizsban akkor a nevezetes Dreyfuss-ügy tombolt, újságíró számára ez izgalmas, szép riport volt. Az újság szerkesztője szívesen beleegyezett ebbe a kirándulásba, rendes havi háromszáz koronámat megkapom majd Párizsban is. Megpróbálok megélni belőle. Azt, amivel többet keresek, édesapám veszi majd föl. Néhány hét múlva ki is kísért már a Párizsba induló vonathoz. Egyesegyedül ő. Rám adta szép, prémes bundáját, fejembe nyomta ugyanolyan kucsmáját, megcsókolt, és elbúcsúzott tőlem. Hosszan nézett a robogó vonat után, én is sokáig integettem neki. Engem viszontlátott még, de bundáját és kucsmáját soha többé. Mind a kettő örökre Párizsban maradt Antonio Rapari mesternél, a Rue Mouffetart huncut olasz ócskásánál. Harminc frankot kaptam érte. Sohasem tudtam a zálogból kiváltani. Föltámadni nem könnyű.