Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Csudálatos hangulat az, amely napjainkban mind sűrűbben rabjává ejti azokat az intelligenciákat, amelyek a legkisebbtől a legnagyobb fokig túlmagaslanak a hétköznapos tehetségen, anélkül, hogy a korláttalan géniusz impetuózus erejével rendelkeznének. Az életük módja okozza-e, az ellentét a művészet poézise és a kenyérkeresés prózája, a különbség a kitűzött ideál és az elért valóság között? Generációkon keresztül kiválasztott ízlésüknek beteges érzékenysége-e, amelynek roppant igényeit nincs dolog, nincs érzés, nincs tett, ami kielégíthetné? Vagy a tehetetlenség keserű kedve ez a hangulat, a túlfeszült és elernyedt idegen vonaglása, az előtt a kérlelhetetlen tény előtt, hogy minden nagyhoz és különöshöz egészség szükségeltetik, friss, duzzadó és folyton megújhodó erő? Nem tudom, ezek-e az okai, de az eredményüket látom, ezt az oktalan, álmatag, zsibbasztó melancholiát, amely kacagó gúnyból és könnyező panaszból elegyedik, amely megveti azt, amit szeret, lerántja, amit maga is magasnak vall, unja az életet, de éli a halált. Ezek azok a túlfeszült idegzetek, amelyeknek minden érzéklet eo ipso fájdalom és a fájdalom a legfőbb érzés. Ezek azok a, ha úgy tetszik, önző emberek, akiket voltaképpen semmi sem érdekel, csak a saját maguk személye, akiknek gyenge figyelmét nem tudja más lekötni, mint a maguk érzései, amelyek nekik mindent képviselnek: külső életet, belső életet, tárgyat az analízisre és anyagot a művészetre. Maga a világi életük álomszerűén telik el, könnyelműségben és élhetetlenségben, gyakran anyagi gondok közt, olykor merészröptű sikerrel, olykor, gyakrabban, szomorú elzülléssel. Magát a belső világukat pedig amellett, hogy egyébről sem beszélnek, mégis titkolják— nincs szavuk, amit szószerint szabadna venni, álarcban járnak, az érzéseiket szégyellik és gúny meg cinizmus mögé rejtik őket. Rosszkedvű emberek, akik folyton nevetnek. Ők maguk szentimentálisak a végletekig, de valami sajátszerű vágyódás vonzza őket a józansághoz. Ennek a külön szellemnek megfelelően külön nyelvük is van; furcsa, gúnyolódó nyelv, amely parodizálja a fenséges stílust, travesztálja a tudomány hangját, összevegyít reporterstílű népies szókat és kávéházi szólamokat. Heltai Jenő verseiben a körülötte élő emberek egy nagy és nem éppen a legrosszabb része megtalálja a maga érzéseinek és hangulatainak megkapó és bájos kifejezését. A bánatában mennyi báj van és a jókedvében mennyi mélaság! A hóbortja milyen szeretetreméltó és a panasza milyen megható! És mennyi igazság van az alakjaiban: a kis Kató milyen könnyelmű, a brigadéros úr milyen impozáns, a kantinos kisasszony milyen kacér, a regement milyen egy toppban lépő és a kis poéta milyen igénytelen! Nem valami előkelő uraságok közt fordul meg és nem a legelőbbkelő helyeken; kaszárnyáról énekel,