Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

kórházról és könnyű erkölcsökről, de — hogy az ő nyelvén beszéljek — száz aranyat és egy poloskát annak, aki a verseiben gorombaságot talál, vaskos ízetlenséget — vagy csak egy sort, ami üres, ami nem bájos és alatta marad annak a színvonalnak, ami a lelki előkelőség sajátja. Egy-egy darabjában szerencsés kézzel honosítja meg nálunk a francia chansont vagy couple-t. És... Nos igen, félek, hogy önök sokallanak ennyi elismerést egy kétesztendős költői produkciótól, amelynek két vékony könyvecske az eredménye. Ne sokallják. A világ napról-napra lármásabb és közönségesebb, egyre szaporodnak a kintornák és egyre kevesednek a csalogányok. Nem tudom, miről énekel a csalogány, gondolom, hogy nem a honról, a tudományról és az erényről és sejtem, hogy csak az ő kis fészkéről és az ő röpke párjáról. De tiszta a hangja, bájos és szívhez szóló. Ez is csak valami? 38. Mert dalaimnak. Mert dalaimnak azt a részét, Mely túlnyomónak mondható, — Minek tagadjam gyengeségem Kegyedhez írtam, kis Kató. De dalaimnak azt a részét, Mely túlnyomónak mondható, Mégis szívemből szívhez írtam, Az ön szívéhez, kis Kató. És dalaimnak az a része, Mely túlnyomónak mondható, Kegyednek semmiképp se tetszett, Sőt visszatetszett, kis Kató. Hogy ön hideg maradt s kegyetlen, Már ez malőrnek mondható, Ha bánatomban meghalok most, Magára vessen, kis Kató. Igaz, hogy önt tegezni mertem, Ami botránynak mondható, Mert ónt csupán magáznom illik Vagy kegyedeznem, kis Kató: Magára vessen, ha belőlem Más nem marad meg, kis Kató, Mint dalaimnak az a része, Mely túlnyomónak mondható. 39. — Pif-paf-puf! Dinom-dánom-sum-sum-sum! — hangzik felénk a Heltai kötetéből. Hejre legény ez a fiatal poéta, csupa jókedv, merő bohéme-vér. Mit, hogy ő komolyan vegyen valamit? Hogy magasabb ideálokért lelkesedjék? Hogy