Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Pferd«, hanem bizonyos eleganciával kell a »Handgelenk«-et behajlítania, az ujjakat ellenben kifeszítenie. Mikor az iparkodó önkénytes a szalutálásnak ezt a módját is elsajátította, akkor véletlenül találkozik a kapitánnyal és észreveszi, hogy ez nagyon haragosan néz rá. Másnap aztán a kapitány, az »Abtheilungs-Commandant« atyailag megdorgálja az önkénytest és fölvilágosítja őt arról, hogy egy önkénytesnek nem szabad úgy szalutálnia, »wie ein Konstabier«, hanem bizonyos eleganciával kell a »Handgelenket« kifeszítenie, az ujjakat ellenben behajlítania. Mikor azután az önkénytes a szalutálásnak ezt a módját is elsajátította, örökös kétségben van, hogyan szalutáljon: behajlított »Handgelenk«-el és kifeszített ujjakkal, vagy kifeszített »Handgelenk«-el és behajlított ujjakkal? Arról, hogy az embernek szalutálás közben még jobbra vagy balra is kell néznie, nem akarok beszélni. Hányszor lépünk ilyenkor a saját vagy felebarátaink lábára, az megszámíthatatlan. És dacára annak, hogy ártatlanul tesszük, sokszor kénytelenek vagyunk bizonyos szemrehányó pillantásokat elviselni, melyek világosan elárulják azt, a mit a pillantó gondol: hogy t. i. azért, mert panganét van az oldalunkon, azt hisszük, hogy büntetlenül hághatunk idegenek lábaira. Az a panganét! Nincs kedvesebb fegyver a világon annál. Olyan hízelgőén simul az ember oldalához, mint valami odaadó, gyöngéd szerető és nem csörömpöl olyan kacéran az aszfalton, mint a hadnagyi kard a maga földig érő hosszúságában. Rágalmazói hiába nevezik gyíklcsőnek, azért csak fegyver az, még pedig a javából. Bessemer acél a pengéje, bükkfa a nyele, fekete lakkal van bevonva a »sajdaja«. És hű felesége annak a másik fegyvernek, melyet az ember a vállán visel s a melyet Mannlicher nevéről kereszteltek el. Egy számot visel mind a kettő, hadd tudja meg a nagyvilág is, hogy együvé tartoznak, ne csak a manipuláns őrmester. Ez már hatalmas gyerek és azért, hogy az ő kalibere csak nyolc milliméter, érzékeny nyomást gyakorol az ember vállára. Asszonyom! Látott ön már Mannlicher-puskát? Tudja ön, hogy a Mannlicher puskának nyolc főalkatrésze és számtalan mellékalkatrésze van? Tudja ön, hogy ezt a puskát nekünk szét kell szednünk, meg kell tisztogatnunk, be kell zsíroznunk és újra össze raknunk,, mintha mi sem történt volna? Tudja ön, hogy ezzel a puskával lőni is lehet? Tudja ön, hogy a golyó két és félszer csavarodik meg a csőben, mielőtt napvilágot látna? Ugy-e nem? És ön akkor azt kívánja, hogy én »szellemes« leveleket írjak? Vallja be magának, hogy ez nagyon meggondolatlan és fölöttébb önző kívánság volt. De ön azt mondja, hogy mi borjút is cipelünk a hátunkon. Igen, mi borjút is cipelünk a hátunkon. Egy barátságos, szelíd, házi állatot, melyet szíjjal kell a vállunkra erősítenünk, hogy meg ne szökjék tőlünk. Ön azt mondja,