Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

hogy a gyalogságot nem tartotta volna ennyi poézisre képesnek? Köszönöm, a gyalogság nevében. Oh, nagysád, ha ön tudná, mi az a borjú! Ha ön tudná, hogy három kefe, egy törölköző, két zsebkendő, tű, olló, cérna, szappan, fésű, hajkefe, fogkefe, kés, villa, kanál és még isten tudja mi minden van ebben a borjúban, csupa olyan dolog, melyre az embernek soha sincsen szüksége, de a melyet példátlan ragaszkodással kell mindig magával cipelnie »ob schön, ob Regen«. En csak egyet mondok önnek, asszonyom: örüljön, hogy nincs kilátása arra, hogy valaha besorozzák. Föl tudna ön kelni hajnali öt órakor, a mikor más becsületes ember lefekszik? A mikor kellemetlen szellő dühöng, a mikor a gázlámpák még égnek és a hold még az égen van, néhány megkésett csillaggal egyetemben? A mikor a kapuk még zárva vannak, a mikor az újságokat kihordják és a mikor a szemetes velőtrázó csöngetése az egyetlen zenei élvezet? Nos hát én ilyenkor kelek föl, én ilyenkor megyek a kaszárnyába. Hogy mit csinálok én ilyenkor a kaszárnyában? Édes istenem, azt a mit a többiek. Megfogom a Mannlicher-t és huzamos ideig mereven tartom magam előtt. Akkor azután lekapom, fölkapom, elkapom, megkapom, a hogy éppen az abriktoló cugszfirer úrnak tetszik, akkor megint a vállamhoz emelem és lerántom, miközben erősen célba veszem a kaszárnya belső falára festett és a 13-as számmal jegyzett fekete pontot. Ezt ismétlem vagy húszszor egymásután. És tudja, hogy nevezik ezt? »Ziel- und AuschlagsÜbung«-nak. Hogy miért? A jó isten tudja. De ezzel nem telik el egy egész délelőtt? Persze, hogy nem. Negyed nyolckor kirukkolunk a Nagy-Rá kosra. Tudja ön, hol van a Nagy-Rákos, tudja ön, hogy az igen messze van a fővárostól? Nos hát oda megyünk és ott folytatjuk azt, a mit reggel elhagytunk, közbe közbe, hol jobbra, hol balra kanyarodván, nem feledkezve meg arról sem, hogy a féljobb, meg a félbal is megköveteli ám a maga jussát. Féljobb, félbal... ki az ördög törődnék a polgári életben ezzel a két fogalommal! Hallotta ön már, hogy valaki félbalkézre házasodott volna? És ha mindez még rendes polgári lépésekben történnék! De épen ellenkezőleg, a katonaságnak még a lépése is más, mint a civilnek. Nem éppen kényelmesebb, de fárasztóbb. Az embernek mérsékelt dühvel kell a talpait a földhöz hajigálnia és ez fáj. Körülbelül ezt nevezik masírozásnak. Ön természetesen azt hiszi, hogy ez, ha fáj is, de legalább nem nehéz. Óh milyen tévedés! Míg mi megtanulunk járni, abba beletelik legalább is három hét. Mert ez toppant ravasz dolog. A cugszfirer úr elkezd kommandérozni: »Marschieren — Marsch — Eins!« — akkor kilépünk a ballábbal és állva maradunk rajta. Akkor ő kiveszi a zsebéből a »Neue Freie Presse«-t és elolvassa a vezércikket.