Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

De sőt vegye tudomásul azt is, hogy az adott körülményekhez képest, a katonásdi nem is olyan kellemetlen foglalkozás, mint azt nagysád a maga aggódó rokonszenvével elképzeli és nem mindig halálos kimenetelű. Bizonyítja ezt annak a sok hadnagynak, főhadnagynak és kapitánynak a létezése, aki nagysád körúti erkélyei alatt elgyalogol vagy elnyargal, mindkét esetben vágyakozó pillantásokkal nézve föl az erkélyre, melyen nagysád a papagáját szokta etetni. Mikor ön azt kívánta, hogy néhány »szellemes« levélben ismertessem meg azokkal a gyönyörökkel és szenvedésekkel, melyeken egy magamforma »zöldhasu« rekruta az első hat hét alatt keresztülmegy, bizonyára nem tudta, milyen nehéz dolgot kér tőlem. »Szellemes« rekrutát fogni, egyike a legnehezebb dolgoknak, mert ilyenkor még a legintelligensebb ember ágybéli tevékenysége is a minimumra süllyed, minthogy a kirukkolások fárasztó ténykedései után a gondolkozás még fárasztóbb foglalkozásába alig van valamelyikünknek is kedve belekapni. így hát csak élünk, hol vígan, hol rosszkedvűen, néha élcelődünk, néha — bocsánat! — káromkodunk, néha énekelünk, néha panaszkodunk, de sohasem gondolkozunk. Ezt fönntattjuk magunknak arra az időre, mikor a hadsereg érdekében tett rendkívüli érdemeink elismeréséül közönséges, számot nem tevő infanteristából két csillagos káplárrá neveznek ki minket. Oh, legyen nyugodt, bizonyára ez is el fog következni, de csak, miután már négy hónapig nyomtuk az iskola padjait és kifogástalan németséggel el tudjuk szavalni az »Instructionsbuch zur Handhabung des Infanterie-Spatens« című munka hatásosabb részleteit. Addig alig vagyunk különbek a »komisz bakanal« és az a sárga sáv, mely azt jelenti, hogy saját jószántunkból (no meg egy kicsit az »ErgänzungsBezirk«-éből is) lépünk a hadsereg kötelékébe, még csak a frajternak való szalutálás kellemetlen kötelessége alól sem ment föl minket. Ez a szalutálás különben amúgy is egyike a katonaság legrejtélyesebb és legnehezebben megtanulható szakmúvészeteinek. Van olyan, aki első pillanatra úgy eltalálja, mintha soha polgári életében nem foglalkozott volna, de ez csak elenyésző kisebbség a nagy tömegben. Az ilyen, a szalutálásra külön istenadománnyal megáldott elemek mellett, a legtöbb önkénytes soha sem avatódik be teljesen a »vorschriftsmäsig« szalutálás művészetének titkaiba. Nehéz dolog is az! Az ember megtanulja, úgy a hogy és mikor már azt hiszi, hogy jól tudja, akkor egyszerre csak jön a főhadnagy, az »InstructionsOfficier« és elszörnyed azon a kétségbeesett módon, melylyel az önkénytes a szalutálást véghez viszi. Atyailag megdorgálja és fölvilágosítja arról, hogy egy önkénytesnek nem szabad úgy szalutálnia »wie ein pompefunèbre