Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

amikor bevonult. Ki tudja, hol van azóta! Elhatározta, hogy kimegy az állatkertbe, kutyát vesz és elnevezi Boynak. Örült ennek az ötletnek, örült az állatkertnek is, ahová valamikor sűrűn járt ki. Szerette az állatokat, gyakran órákig ácsorgott a vadállatok ketrece előtt. Barátkozott velük, ismerősei voltak közöttük. Most hirtelen rajtaütött a kíváncsiság: megvannak-e még a jámbor fenevadak, az érdemes öreg oroszlán, a harsányan tülkölő elefánt, a hétalvó krokodilus, az álarcos bagoly, aki olyan félelmetes és titokzatos, mint egy detektivfilm hőse, és a vörösnyakú, kopasz keselyűk, ezek a szikár és szigorú öreg generálisok? Mit csinálnak ebben az átkozott fölfordulásban? Bibliai testvériségben, gondtalanul élnek-e ma is ketrecük rácsai mögött, vagy érzik ők is a háborút, izgalmait, nyomorár? Emlékezett egy öreg farkasra. Mihelyt ketrece előtt megállt, az ordas rögtön a rácshoz lapult, ő pedig engedelmesen megvakarta a hátát. A farkas égnek emelte fejét és üvöltött. Talán azt üvöltötte: köszönöm! Megvan-e még az öteg farkas, megismeri-e, ha megint odaáll ketrece elé? I lát a fehér papagáj, aki rászállt a hüvelykujjára és azt mondta: apuska? Izgatottan, jókedvűen ugrott ki az ágyból. Mialatt felöltözött, százával rajzottak föl benne állatkerti emlékei: a Jardin d'Acclimatation, Schönbrunn, a berlini Zoo és az antwerpeni akvárium, amelynek üvegfalai mögött mint vén kegyelmes urak nehézkesen, lomhán úszkálnak a kétszázéves nagy teknősbékák, titokzatosan mozgatják hatalmas ollóik bonyodalmas gépezetét az óriásrákok és nyugtalanul cikáznak ide-oda a zöld és piros selymekbe burkolt boszorkányos fátyolhalak, a japán tenger kis gésái. AZooban egyszer egy fél citromot adott a fekete csimpánznak; a csimpánz unottan szopogatta, azután lefeküdt, hátat fordított a bámészkodóknak és az üres citromhéjat, ezt a sárga kis bohóc-sipkát a fenekére ragasztotta. És amikor a tömeg vijjogását és röhögését túlságosan illetlennek ítélte már, egyszerűen fejérc húzta pokrócát és mozdulatlanul feküdt mindaddig, amíg a neveletlen csürhe el nem kotródott ketrece elől. Akkor csak mulatott ezen a groteszk jeleneten, most annyi év után immár irigyelte is a fekete csimpánzot. — Ezt kellene megtanulni! — gondolta magában, amikor kilépett a garni kapuján. — Ezt! A fekete csimpánz egészséges filozófiáját, amellyel pokrócába bújik a kíváncsiság elől és fenekét mutogatja a világnak. A sok eső után megenyhült az idő, szép és napos volt a délelőtt, rengeteg ember nyüzsgött az uccán vad összevisszaságban, nyugtalanul, lázasan hajszolva valamit, ami nagyon fontos és sürgős, de alkalmasint elérhetetlen: pénzt, kenyeret, szerelmet, nyugalmat, biztonságot, békét, szabad föllélekzést. Tanácstalan, szédült embetek; olyan aggódással meredtek maguk