Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Mi azonban ragaszkodtunk hozzájuk, tiszteltük és szerettük őket. Mentünk a nyomukban, eleinte mi is csak öten-hatan, aztán tízen-húszan. Nőttön-nőtt a tömeg, ahogy végigmentünk a Teréz körúton, az Erzsébet körúton, ki a Rákóczi útra. Mind lelkesebb lett az ünneplés, harsányabb az éljenzés. Közben faggattuk őket: honnan jönnek, hová mennek, miért kapták a vaskeresztet, mikor veszik be Párizst, mikor lesz vége a háborúnak, és igaz-e, hogy Japán mégiscsak meggondolja a dolgot, és mellénk áll? Az öt német nem felelt. Hogyan is felelhetett volna? Atcukon, egész lényükön, egyenruhájukon, vaskeresztjükön látszott, hogy ők a tett emberei, ellenségei minden szószátyárságnak. Ütnek, de nem beszélnek, hallgatnak, de győznek. Nem állnak szóba se ellenséggel, se jó baráttal, mennek keményen, rendületlenül, kitűzött céljuk felé, és ebben nem szabad és nem lehet őket meggátolni. Ereztük ezt, és mi is ájtatosan elnémultunk, és azontúl csöndben követtük őket. Szinte félénken húzódtunk meg a nagy Németország árnyékában, harmincan jelentéktelen kis magyarok, az öt hatalmas német hős körül. Ereztük, hogy itt a mi helyünk, itt biztonságban vagyunk, itt nem bánthat minket senki... A József körút és a Népszínház utca sarkán már ötvenen voltunk, férfiak, nők, rikkancsok, katonák, asszonykák, akik most jöttek színházból, vendéglőből a férjükkel, harcias öreg urak, facér cselédek. Itt megállt az öt német egy éjjeli kofa tövében, és mindegyik megevett két pár tormás-virslit, a szakállas hármat. Mi hangtalan csöndben figyeltük, lélegzeni is alig mertünk, csak szemünkkel intettünk egymásnak: ezeket akarja valaki megverni! Azután befordultunk a Népszínház utcába. Most már egy pillanatig sem volt vitás, hová mennek: a régi katonai pályaudvarra, elutaznak valahová, titkos misszióban. Talán Törökországba. Biztosan Törökországba. Be jól is csináljuk ezt a háborút! Hiába, volt esze annak, aki kitalálta. Azonban... mi'az? Az öt német nem ment ki a pályaudvarra, az öt német befordult egy szűk kis mellékutcába. Az utca sarkáról egypár vihogó lány csatlakozott az izgatott tömeghez. Az öt német megállt egy gyanús, sötét kis földszintes ház előtt. Az egyik becsönget, boglyas öregasszony nyitott kaput. Az öt német felénk fordult, szalutált, aztán eltűnt a kapualjban. A kapu még mindig nyitva van, az öregasszony vár: az elragadtatás hevében és az összetartozás révén néhány magyar is besurrant utánuk. De a tömeg kint maradt, zavartan, tanácstalanul, valami homályos érzésével annak, hogy ez nem befejezés, innen még hiányzik valami, valami tisztelgésféle, valami istenhozzád, egy szó, egy kis melegség, a magyar lovagiasság, a magyar vendégszeretet, a magyar hűség virágbokrétája.