Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

dás, egyéni báj. Rendszeresen írt a kabaréknak, s játszották színdarabjait. Bőségesen ellátta nagy családját, neki nem voltak költséges szenvedélyei: szivar, filléres alsós-játszma a kávéházban vagy a Fészek Klubban, állandó látogatása az ügető pályának. Jóval későbbi évben kivitt engem egyszer az ügetőre. Jó néhányan ültünk az asztalnál, egyedül Kellér Andorra emlékszem. Heltai nem nézte a futtatást, az eredményhirdetés érdekelte. A társaság egyfolytában a turfújságot böngészte, jegyeztek, bekarikázták a számokat. Nekem fogalmam sem volt az ügetőverseny szabályairól, minden lovat egyformának láttam, ezért nagyjából Heltai Jenő számait játszottam meg csekély pengőmmel. A végeredmény nekem ma is érthetetlen: ő nyert a versenyen, én minden pénzemet elvesztettem. 161. Szövetség Mikor is volt? 1914-ben? 1915-ben? Vagy 1814-ben? Ma már nem tudnám megmondani, olyan régen volt. Fiatal házasok voltunk akkor a háborúval, és a mézesheteket morzsolgattuk mámoros izgatottságban. Párizs elestét vártuk, és a kávéházban nagy mappák fölé görnyedve virrasztottunk, míg a záróramentes hajnal rózsaujjával megkopogtatta a nagy üvegablakot: „Menjetek már haza, holnap is van háború!" Akkor láttam az első német katonát Budapesten. Úristen, de szép is volt! A nyugati pályaudvar felől jöttek, éjjel tizenegy órakori, kis csapatban, lehettek vagy öten. Nem tudom, méltóztattok-e még ezekre az időkre emlékezni? Akkor még világították az utcákat, a villamos pajkosan csilingelt, a tündöklő kávéházakban rogyásig húzta a cigány, tizennégy fillér volt egy britannika, és az utcasarkon jegy nélkül árulta a tormásvirslit a maximálatlan éjjeli kofa. Vígan robogtak az autók, derülten vánszorogtak a jutányos konflisok, rézből volt a krajcár, ezüstből a korona és kávéból a kávé. Mondom, vagy öten voltak a németek, szálas legény mind az öt, ki pápaszemes, ki cvikkeres, szép aranysárga szakálla volt az egyiknek, szemtelen kis szőke bajusza a másiknak, és vaskeresztje mind az ötnek. Komoly méltósággal masíroztak egymás mellett, elöl kettő, hátul tartaléknak három. Bőrszivar volt a szájukban, sápadt német szivar, a szakállas pipázott. Nem beszéltek egymással, csak mentek, titokzatos, ismeretlen cél felé. És egy pillantásra sem méltattak minket, szegény, alázatos magyarokat, akik bámész hódolattal sereglettünk köréjük és forró lelkesedéssel éljeneztük őket. Ők öten, németek, nem törődtek velünk.