Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

dás, egyéni báj. Rendszeresen írt a kabaréknak, s játszották színdarabjait. Bőségesen ellátta nagy családját, neki nem voltak költséges szenvedélyei: szivar, filléres alsós-játszma a kávéházban vagy a Fészek Klubban, állandó látogatása az ügető pályának. Jóval későbbi évben kivitt engem egyszer az ügetőre. Jó néhányan ültünk az asztalnál, egyedül Kellér Andorra emlék­szem. Heltai nem nézte a futtatást, az eredményhirdetés érdekelte. A tár­saság egyfolytában a turfújságot böngészte, jegyeztek, bekarikázták a szá­mokat. Nekem fogalmam sem volt az ügetőverseny szabályairól, minden lovat egyformának láttam, ezért nagyjából Heltai Jenő számait játszottam meg csekély pengőmmel. A végeredmény nekem ma is érthetetlen: ő nyert a versenyen, én minden pénzemet elvesztettem. 161. Szövetség Mikor is volt? 1914-ben? 1915-ben? Vagy 1814-ben? Ma már nem tudnám megmondani, olyan régen volt. Fiatal házasok voltunk akkor a háborúval, és a mézesheteket morzsolgattuk mámoros izgatottságban. Párizs elestét vár­tuk, és a kávéházban nagy mappák fölé görnyedve virrasztottunk, míg a zár­óramentes hajnal rózsaujjával megkopogtatta a nagy üvegablakot: „Menje­tek már haza, holnap is van háború!" Akkor láttam az első német katonát Budapesten. Úristen, de szép is volt! A nyugati pályaudvar felől jöttek, éjjel tizenegy órakori, kis csapatban, le­hettek vagy öten. Nem tudom, méltóztattok-e még ezekre az időkre emlé­kezni? Akkor még világították az utcákat, a villamos pajkosan csilingelt, a tündöklő kávéházakban rogyásig húzta a cigány, tizennégy fillér volt egy britannika, és az utcasarkon jegy nélkül árulta a tormásvirslit a maximálat­lan éjjeli kofa. Vígan robogtak az autók, derülten vánszorogtak a jutányos konflisok, rézből volt a krajcár, ezüstből a korona és kávéból a kávé. Mondom, vagy öten voltak a németek, szálas legény mind az öt, ki pápa­szemes, ki cvikkeres, szép aranysárga szakálla volt az egyiknek, szemtelen kis szőke bajusza a másiknak, és vaskeresztje mind az ötnek. Komoly méltó­sággal masíroztak egymás mellett, elöl kettő, hátul tartaléknak három. Bőr­szivar volt a szájukban, sápadt német szivar, a szakállas pipázott. Nem be­széltek egymással, csak mentek, titokzatos, ismeretlen cél felé. És egy pillantásra sem méltattak minket, szegény, alázatos magyarokat, akik bá­mész hódolattal sereglettünk köréjük és forró lelkesedéssel éljeneztük őket. Ők öten, németek, nem törődtek velünk.

Next

/
Thumbnails
Contents