Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

bentően hű s a beszéd legtöbb helye mily gramofonhűséggel adja vissza a sok ezer Tündérlaki mama és sok ezer Tündérlaki lányok családi tanácskozását és titkos gondolatát, tervét: akkor talán közelebb jutunk hozzá, hogy Heltai nagy sikerét megértsük. Olyan ez a darab, mint egy nagy, kedves, mély jóságú és sok helyen szívig hatóan vidám védőbeszéd a mai Budapest erkölcsei mellett. 156. A Heltai Jenő darabjának is korcs a stílusa. Ez a cinizmus mögül érzékenykedő író megható leánysorsot akat festeni. Szeretné, ha szeretnők az ő hősét, egy szabad jellemű színésznőt, aki eladja az erkölcseit egy vénülő bárónak, s a bérdíjból tartja el családját. Értenők ezt a témát, ha a szerző megrázó tragédiát értett volna benne, egy nagy erkölcs elvérzését az élet kaszás kútjában. De ezt a kedves színésznőcskét csak kis érzékenységei vezetik, csak okoskodik, megállapít, elhatároz s legszebb érzéseit úgy veti le magáról, mint a sálját s a bűne felől úgy tárgyal, mint más asszony a répa és káposzta áráról. Kikért áldozza föl magát ez az érzékeny kokott? Egy családért, amelyben csak úgy bűzlik a lelki rothadás. A nővérei a tisztesség poltronai. Kitűnően érzik magukat a bűnön szerzett jólétben, csak akkor háborodnak föl, mikor a nővérük tisztességes életet akar kezdeni azzal, akit szeret. Vissza akarják kényszeríteni a bűnbe, hogy el ne veszítsék a báró pénzügyi pártfogását. A mama? Ezt a mamatípust az éjszakák borzalmai közt, lebujokban s kávéházak homályos zugaiban látjuk trónolni, ott, ahol a leányok piaci vásár tárgyai. Mint egy förtelmes nagy varangyos béka, úgy terpeszkedik és kuruttyol a mocsárban. Visszatért a régi jó kokott-szentimentalizmus. Csak a rossz leányok szentek s a férjet és állást kereső tisztességes nők aljasok. Én az életbe mélyen világítok, rejtett szörnyűségeket mutatok meg, finoman, elmésen, megbocsátó mosollyal, anélkül, hogy a szempillám megrebbenne a könnytől; minden rosszul van úgy, ahogy van, minden mindegy, még felháborodni sem érdemes, csak mosolyogni kell, mosolyogni mindenen: ezt a morált hangolja a Heltai stílusa s nem veszi észre, hogy a romantikáján, az igazságain régen túl vagyunk s hogy ez a hangulatosság nem líra, csak érzékenység, amely mögött nincs semmi. Ez a morál nem lelki ügy s nem véletlen, hogy ennek a darabnak a lélektani megfestése rikítóan hamis; az utolsó fölvonásban minden összefolyik a képen. Eleve lehetetlen: helyes lélektannal fölszerelni olyan ügyeket, amelyek nem igazi lelki ügyek. Az erénynek nem le-