Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

A NAGY KÖLTŐ (gőgösen): Nyolcvannal! AZ ASSZONY: Bravo! Akkor hát nyugodtan beszélhetek... A NAGY KÖLTŐ (sötéten): Pénz kell? AZ ASSZONY: Nekem nem kell — ha te magad akarsz bevásárolni. De bevásárolni kell. Karácsonyfa, egy és más apróságok a gyerekeknek, a mamának, a két sógornődnek, a cselédeknek... igaz, a keresztfiúnknak is. Magamról nem beszélek. Én lemondok. A NAGY KÖLTŐ (idegesen): Te lemondasz! Persze, te lemondasz. Mert te vagy a szegény kis áldozat, akinek mindig mindenről le kell mondania... AZ ASSZONY (szelíelen): Nem vagyok áldozat, csak lemondok. Mert minek ezt a pénzt is kidobni, amikor amúgy is elég pénzt dobunk ki? Tudom, hogy nehezen keresed... A NAGY KÖLTŐ (még idegesebben): Nehezen keresem. Édes megjegyzéseid vannak. Mondd mindjárt, hog)' nincs tehetségem, hogy kínosan tengődöm, amíg egy verset össze tudok ütni... AZ ASSZONY: Azt nem mondom. Tudom, hogy te vagy Magyarország legnagyobb költője... A NAGY KÖLTŐ (elkeseredéssel): Helyes! Csak gúnyolódjál! A tulajdon feleségem, a tulajdon lakásomban, amelyet én fizetek, amelynek minden csöpp bútordarabja és házbérrészlete egy-egy csöpp vér és agyvelő, életem jobbik része, gyermekeim anyja könnyed gúnnyal Magyarország legnagyobb költőjének nevez engem. Ha azt hiszed, hogy így lehet dolgozni... AZ ASSZONY (kissé reszkető hangon): De kérlek, én nem akartalak bántani... Visszavonok mindent! Nem vagy Magyarország legnagyobb költője! A NAGY KÖLTŐ: Hát nem vagyok az? Hát ki az, ha nem én? Kiben van annyi lendület, erő, hazafias hév, ódai szárnyalás? Ezért írom ki a lelkemet, hogy a tulajdon feleségem ne ismerjen el engem annak, akinek a többiek csak a bennök dúló sárga irigységtől nem látnak? Ezért dolgozom éjjel-nappal, hogy a feleségem, egy senki, egy liba, közönséges marhának tartson engem? Persze, az ötszobás lakásban lakni jó, az új hálószoba-berendezés jó, persze, az ünnepelt költő feleségének lenni jó, neki gyereket szülni jó... AZ ASSZONY: Ó! A NAGY KÖLTŐ: De mindezért a hála? Semmi! Az elismerés? Hahaha! De persze, ha pénz kell, ha karácsonyfa kell... AZ ASSZONY (könnyesszemmel): Nem kell semmi! A NAGY KÖLTŐ: Helyes! Sírj! Még csak ez kellett! Sírj!... szívd a véremet! Tébolyíts meg! Tudod, hogy megpukkadok, ha sírni látlak... tehát te sírsz, csak azért, hogy én megpukkadjak. Dolgozom, mint egy állat és a pihenésem, a szórakozásom, a jutalmam az, hogy megpukkadhatok, ha akarok! Hát csak sírj!